Váratlan fordulat 2. rész

2. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm, az előzőhöz irt komikat, és kritikákat.

Igen kicsit sok a helyesírási hibám, ha gyorsan próbálok írni, ezután megpróbálok figyelni rá.

Nos, itt az új feji. Hát kicsit döcögős, és nekem nem jött be, de el kell valahogy indulni, mire belekezdek a rendes történetbe. Remélem azért valamennyire tetszeni fog, és nem zárjátok be az oldalt úgy, hogy na, ezt többet nem is olvasom.

Szeretném megkérdezni, hogy nincs-e olyan valaki, aki tudta designt készíteni? Azt megköszönném, mivel én nagyon béna vagyok benne.

Tegnap fel akartam már rakni, csak nem volt net.

Jó olvasást.

Puszi: Kitty

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy elég jól vagyok, és hogy ki tudom nyitni a szemeimet. Amikor ezt megtettem, kicsit homályosan, de láttam is valamit, ahhoz képest, hogy a fejem kegyetlenül fájt. Nem sokat tudtam felfogni, csak egy nagy fehérséget láttam magam körül. Egyből a korház jutott az eszembe. Ez a tipp be is jött. Fájtak a szemeim, és amikor meg akartam dörzsölni, hogy a látásom kitisztuljon, egy erős szúrást éreztem a kézfejemnél. Rögtön tudtam, hogy mi az, de nem volt kedvem odanézni. Utálom a tűket, akármilyen formába is legyenek. Kiskoromban egyszer voltam infúzióra kötve. Borzasztó volt. Most sem volt más. Körbenéztem a szobában, de nem volt ott senki.  Szerencsémre anyu ápolónő volt, vagyis az is, ezért gyorsan kiszedtem a kezemből az infúziót. Egy picit fájt, de megérte. Amikor végre szabad voltam, felkeltem az ágyból, és felfedezőútra indultam. Amibe először is egy mosdó tartozott. Gyorsan elvégeztem a dolgom, majd kiindultam a folyosóra. Épphogy kikukkantottam az előtérbe, egy nővérke indult felém, irtó dühös szemekkel.

-          Mit csinál maga itt – kérdezte a felindultságtól piros arccal. – És mit képzel, hogy csak úgy kiszedi az infúziót? És ha baja esett volna? Most azonnal menjen vissza a szobájába – replikázott tovább, mire én sarkon fordultam, és méltóságteljesen visszavonultam a „szobámba”.

-          Bocsásson meg, de nem volt itt senki, és nem tudom, hogy egyáltalán mit keresek itt – kértem tőle bocsánatot, ami szerintem bejött, mert kezdett lecsillapodni.

-          Máris jön a doktorúr, és elmagyarázza, mit keres itt – magyarázta, majd kisétált.

Nem tartott sok ideig, amíg egy fehér köpenyes, magas, őszösödő ember lépett a szobába. Amikor meglátott, mosolyogva indult meg felém, majd leült a mellettem lévő székre.

-          Szia. Hallottam az előző kis akciódat. – kacsintott – nem gondoltam volna, hogy csak úgy kisétálsz, miután magadhoz térsz. Nos, térjünk is a tárgyra. – komorodott el.

-          Gondolom, arra emlékszel, hogy énekóráról hoztak be – kérdezte. Csak bólogattam, nem akartam félbeszakítani.

-          A tanárnő annyit tudott mondani, hogy elájultál, amikor énekelned kellett volna, és elég szépen koppant a fejed, ami lehet, hogy most is fáj – darálta.

-          Sajnos az ellen nem tudunk mit tenni, de van nagyobb baj is. A behozatalod után a vizsgálatok kimutatták, hogy  tachycardiád van. Ez afféle betegségnek nevezhetjük, többek között szívbetegség. A sok stressztől is lehet, vagy csak az egészségtelen életmód is kiválthatja. A lényeg, hogy gyorsabban ver a szíved nyugalmi állapotban is, mint másnak.  Nálad ez először mutatkozott, ezért volt ekkora hatással, hogy elájultál. Ez a dolog kiküszöbölhető. A lényeg, hogy nem ehetsz egészségtelen dolgot, figyelj a z étrendedre, és ne próbálj fogyókúrázásba kezdeni. – sorolta a dolgokat.

Nem sokat figyeltem rá, csak annyi maradt meg, hogy szívbetegség. Igaz nem nagydolog, de azért mégis rosszul hangzott. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, majd amikor végre összeálltak a kockák a fejemben, már jobban is voltam. Úgy gondoltam, mindent meg fogok tenni azért, hogy egészséges maradjak, és hogy többet ne keljen ide kikötnöm.

Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy az orvos megrémült hátha megint bajom van. Rázogatni kezdett, mire én gyorsan megnyugtattam, hogy minden oké.

-          Jól van, akkor én most megyek. – mondta, majd felállt a székről – később még benézek, adok egy étrendet, plusz a szokásos dolgokat. Azt hiszem, estefelé már hazamehetsz, de csak szülővel.

-          Jól van, köszönöm – ujjongtam, hogy ma már el is mehetek. Már csak azt nem értettem, hogy anyuék mért nincsenek itt. Gondoltam felhívom őket. Körbenéztem a szobába, de a telefonomat nem találtam sehol.

-          Jól van, majd megkérdezem a doktortól délután – motyogtam.

A délutánom elég pocsékul telt. Még jobban megutáltam a kórházat. Semmit sem lehetett csinálni. Ha ki akartam menni tv-t nézni, akkor egy öreg bácsival kellett veszekednem a távirányítón, vagy a nénik vitatkoztak, hogy melyik szappanopera, vagy argentin sorozat a jobb. Gyorsan el is andalogtam onnan, nehogy engem is bevonjanak, mert azt nem éltem volna túl. Ebéd után lementem a parkba, ahol volt egy kisebb focipálya, kosárpalánkokkal felszerelve.  Gyorsan szerváltam a portáról egy kosárlabdát, majd lementem, hogy valami jóval is töltsem az éveknek tűnő órákat. Igaz nem volt olyan jó, mint amikor csapatba, vagy legalább ketten játsszuk, de elvoltam. Egyik kedvenc sportom így még élvezni is lehetett. Mikor visszatértem az osztályra, már olyan 3 fele járt az idő. Annyira fel voltam dobodva a friss levegő miatt, hogy nem figyeltem, így pontosan belementem az orvosomban, és szegény majdnem hátraesett. A labda a kezemből, kapott a szabadság alkalmával, így elgurult a folyosón.

-          Sajnálom. Nem figyeltem. Ne haragudjon – kértem bocsánatot. Majd gyorsan a labda után futottam, nehogy valaki elvágódjon benne.

-          Semmi gond – mosolygott – Örülök, hogy ilyen jó erőre kapott. Kosarazott talán? – érdeklődött.

-          Öhm… igen. Remélem nem baj – ijedtem meg.

-          Nem dehogyis. épp magához indultam. Meghoztam az étrendet, és visszahoztam a saját holmiját is, mert véletlenül a recepción maradtak. A szülei is felhívtak, és üzenik, hogy perceken belül itt lesznek, és hazaviszik – sorolta.

Ennek örültem a legjobban. Gyorsan megköszöntem, még egyszer bocsánatot kértem, majd rohantam készülni. anyuék pár perc múlva, már a korházhoz is értek, majd minél gyorsabban próbáltuk elhagyni a helyet. Amikor hazaértünk, anyu elmente vacsit főzni, én meg felmentem a szobámba pihenni, de valahogy nem ment, így én is leköltöztem. Beszélgettünk, közbe segítettem a kaja elkészítésében. Anyu mindenáron azt akarta, hogy holnap ne menjek suliba. És nem akart leszállni a témáról.

-          De én akarok menni – nyafogtam – semmi bajom sincs, és nem akarok a tananyaggal se lemaradni – érveltem.

-          Jól van. Akkor elmész. De ígérd meg, hogyha nem érzed magad jól, telefonálsz, mert különben baj lesz – fenyegetőzött.

-          Igen, megígérem – vágtam rá gyorsan. Alig vártam, hogy megint az iskolában legyek.

A vacsi gyorsan kész lett, de olyan gyorsan le is tűnt, ami után mindenki nyugovóra tért. Az este olyan lassan el is ment, amilyen gyorsan csak tudott. Bezzeg máskor. Olyan gyorsan csörgött az ébresztő miután elaludtam, hogy azt hittem, rosszra állítottam be. Sajnos nem tévedtem, reggel volt. Felvettem a ruháimat, majd lementem anyuért, hogy induljunk. Gyorsan mentünk, anyun láttam, hogy ideges, de ez most nem érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy Julietta bekerült-e az énekkarba. annyira jól csinálta, és szerette is, hogy megérdemelte. Hamar meg is érkeztünk a sulihoz.  Gyorsan kipattantam a kocsiból, és már viharoztam is be. A folyosón meg is láttam legjobb barátnőmet, aki már rohant felém, majd a nyakamba borult.

-          Megyünk a kórusba – ujjongott. Alig hittem neki. Megyünk? Ezt hogy érti?

Így kezdődött el az életem igazán…

Váratlan fordulat 1. rész

Sziasztok!
Nah szóval, először is.
Itt a töri első fejie.
Valahogy így képzelem el a kezdést, csak nme sikerült valami jól.Viszont ez egy kis bevezetés.
Csak hogy legenym jad utána mire alapozni.
A töri föszereplőjét Lily - nek hivják.Ez nme derült még ki a töriböl.
Jó olvasást, és lécci pár komit, hogy van e értelme folytatni.
előre is köszi
puszy
Kitty


Váratlan fodulat 1. 1 - fejezet

Az életem eddig tökéletes volt. Olyan, mint minden átlagos személynek. Most kezdtem el a közép sulis éveimet. Eddig nagyon tetszik. Az osztályom az-az átlagos fajta osztály. Voltak kicsit furcsák, vagy nagyon furcsák, de volt köztük rendes is. Mivel én nem tartoztam az olyan lányok közé, akik mindent megbeszélnek, bámulnak a pasik után, majd omladozva és nyál csorgatva futkosnak utánuk, ezért maradtam a nem olyan vészes embereknél. Pár nap után, akadt is pár személy, akiről azt mondtam, most már biztos, hogy nem leszek egyedül az iskolában. A tanítás még igen az elején volt, így azzal nem kellett foglalkoznom, minden időmet a legkedvesebb szenvedélyemnek szentelhettem: a rajzolásnak. Imádom ezt csinálni. Amikor rajzolok, az agyam kikapcsol, és teljesen magamban lehetek. Csak én, és a kép, rajz. Olyan dologgal fejezhetem ki magam, amire az emberek között nem mindenki képes. Ettől érzem néha egy kicsit különlegesnek magam. Kiskoromban örültem, ha az óvodában készített rajzot hazavittem, majd amikor megmutattam anyukámnak, ö mindig mosolyogva dicsért meg. Ez már másképp van. Anyunak nem szoktam a rajzaimat mutatni, csak ha nagyon tetszik, és ha neki csináltam. De visszakanyarodva az életem eddigi részeinek továbbfűzésében térjünk is vissza az iskolához. Mint említettem, kilencedik osztály első pár hete. Még senki nem ismeri egymást igazán. Nem is baj. Az eddigi kis titkok már csak a föld alatt lapulnak, de senki nem fogja őket feltárni. Én is ilyen reményben indultam el a második hetem első napján, hétfőn.
Korán, reggel hétkor, a telefonom vad csengésbe kezdett, és nem volt hajlandó addig abbahagyni, amíg el nem hallgattattam. Gyorsan kikászálódtam az én meleg, puha ágyikómból. Kivettem pár ruhát a szekrényből, és mentem is a fürdőbe. Ott felvettem a cuccost, rendbe tettem magam, és már mentem is reggelizni a konyhába. Anyu már szokás szerint a tűzhelynél sürgölődött. A levegőben tojásrántotta illata keveredett. Az asztalon az én minden reggeli innivalóm, a tea gőzölgött, a kedvenc cicás bögrémben. Megpusziltam anyut, majd leültem, ahol már egy tál étel várt. Gyorsan megettem, majd anyut figyelmeztetve az időre, szedtem a cuccaimat és indultam a bejárati ajtóhoz. Mindig anyu vitt a suliba, mert különben vagy lekéstem volna a buszt, vagy még sok ezer dolog miatt nem jutottam volna el a végcélhoz. Bekászálódtunk a kocsiba, és már száguldoztunk is. Pár perc alatt a sulihoz értünk. Julietta, már a kapuba várt. Amióta első nap beszéltünk, mindig megvárt, és együtt mentünk be a terembe. Ő amolyan locsi-fecsi lány volt. Mindig volt mindenhez hozzászólása, de mégsem az a beszólós típus. pont ezért kedveltem. Menet közben épp a tegnap esti koleszos kajáról beszélt. Nem is tudtam, hogy képes elviselni, vagyis megenni. Beértünk a terembe, ahol már többen is ott voltak. Köszöntünk, majd elfoglaltuk a helyünket. Előhalásztam a cuccomat. Első óránk ének volt. Nem is olyan rossz kezdésnek. A tanár nagyon jó fejnek tűnt az első alakalommal, úgyhogy nem lesz gond vele. Kezdtek az emberkék is beszállingózni, majd be is csengettek.
Mindenki nagy nyüzsgés közepette várta a tanárt. Volt, aki még elő sem pakolt, vagy épp a másikat gyilkolta. Julietta már épp a tanár késését szidta, amikor az említet személy bekukkantott az ajtón, majd besétált. Szokásos üdvözlések, és egyéb mások utána helyet foglaltunk, és vártuk a tanár gondolatait kibontakozni. Kisvártatva megszólalt, de amit mondott az cseppet sem tetszett.
- Gyerekek, külön utasítást kaptam, hogy meghallgassam a lányok éneklését. Lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzik, de sajnos üresedések vannak az énekkarba, és így nem indulhatunk a versenyeken. DE mivel tudom, hogy nem óhajtotok a fiuk előtt énekelni, megkérlek titeket fiúk, hogy menjetek ki – utasította a fiúkat.
Pont akkor fordultam oldalra, amikor Julietta is, így kissé majdnem összefejeltünk, ami persze egy kisebb röhögő rohamot váltott ki. Kissé fulladozva, de nagy nehezen újra a tanárra figyeltünk. Közben a fiúk már kifelé battyogtak.
- Nah, szóval – kezdte – úgy gondoltam, hogy mindenki elénekel egy kis részletet a kedvenc számából. Persze ez ne ilyen rap, vagy ilyen mix-es szám legyen, hanem olyan, amit rendesen lehet énekelni – folytatta.
- Először is kezdjük a hátsó sorral – intett az utolsó két padban ülő lányokra.
Ők elkezdtek énekelni, de együtt. Habár így sem volt valami jó. Nem mondom, hogy rossz volt, hiszen én sem, és a világon, még sok ezer ember van úgy, hogy nincs jó hangja. Én is csak a zuhanyt szoktam boldogítani vele. Visszaterelve a gondolataimat az énekórára, rájöttem, hogy nemsokára mi következünk. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan végigmentünk a soron. Julietta következett. Imádtam. Egyszerűen a hangja valami elképesztő. Nem is tudtam, hogy ez neki ilyen jól megy. Mint valami profi énekesnő. Ezen jót nevettem, közben pedig a tanárt figyeltem, akinek a szája egy nagy o-t képzett a csodálattól. A dal végén nem bírta szegényt dicsérni, és ösztönözni, hogy pont rá lenne szükség a csapatba. Nem sok sikerrel járt, mert szegény lány még mindig izgult, és csak egy meg gondolom-ot tudott mondani. A tanár kissé lehorgasztott fejjel lépett elém, majd biccentett, hogy kezdjem. Mindjárt felcsendült a fejemben Selena Gomez legújabb dala: Selena Gomez and the scence:- year witouth rain. Imádtam ezt a dalt. Annyira jó volt, és a szövege nagyon megfogott. Ha már egyszer úgyis énekelnem kell, beleadtam mindent, amit tudtam, vagyis gondoltam, hogy tudok. Becsuktam a szemem, és csak élveztem, ahogy a dal átjár. Csak a refrénig értem el, amikor a többieket hallottam, hogy tapsolnak. Kinyitottam a szemem, ahol először is a tanár elámult képével találtam magam. Ezután már csak egy elmosódott kép maradt meg. Abban a pillanatban, amikor a barátnőm hajolt hozzám, hogy megöleljen, a világ összemosódott a szemem előtt.

Ujra nyit

Sziasztok!
Úgy gondoltam teszek még egy próbát az írással kapcsolatban.
DE ebben a ti segítségeteket is kérném.
Mégpedig úgy, hogyha valaki netán rátéved az oldara, akkor irjon egy komit, ha tetszik a töri, ha nem.
Nem tudom mikor kerül majd fel az első feji, de egy teljsen új történet lesz, csak a szereplők mások.
Ha valakit érdekelne az elözö folytatása az szoljon és lehet hogy folytatom még
szép napot
Kitty

Vége

Sziasztok
úgy gondolom, hogy így nem érdemes folytatnom.
abbahagyom az írást, mert mint látható vagy nem tetszik a töri, ami azzal jár hogy rosszul írok, vagy pedig alapból nem látogatják az oldit
mindenesetre köszönöm a 300 látogatót. és annak aki eddig olvasta.
az oldal így ma bezár, többet nem írok.
kellemes további életet:)
Kitty

7.fejezet

Sziasztok
nah hát ide is eljutottam
habár enm alami izgi
és sajna kpek sem jöttek össze, így ráto kbizom a fantáziálgatást
jó olvasást és lécci komikat




7.fejezet

Az a bizonyos pizsama parti….

Alice örvendezve várt a lépcső alján. Próbáltam rendesen lebotorkálni,de kicsit szokatlan volt ilyen rövid hálóingbe lépcsőt mászni. Sikeres leérkezésemkor fogva tartóm kérésére piruetteztem, hogy minden szemszögből átnézhessen, majd örömmámorba esve áradozzon arról, hogy milyen jól áll a ruha, amit én nagyon is cáfolni akartam. Sajnos nem sikerült, mivel átráncigált a nappaliba, és leültetett az egyik párnára.
- Na, és mit fogunk csinálni? – kérdeztem félénken.
- Hát nem is tudom. – kacsintott. – talán kezdhetnénk egy kis dekorálással. Lécci, had fessem ki a körmeidet – kérlelte, amire nem tudtam nemet mondani, így bólintottam egyet.
- Juj, köszi, köszi, köszi – ugrándozott, és kaptam egy nagy cuppanós puszit. A körömfestés abból állt, hogy leültem a kanapéra, és bekötött szemmel ücsörögtem, és vártam, amíg Alice befejezi a műalkotását. A végére kezdtem felhúzni magam, hogy mi ennek az értelme, de nem akartam elrontani a hangulatot.
- Kész – ujjongott, miközben levette a kendőt. Elképesztő látvány volt. A kezemen, azaz a körmeimen valami elképesztően szép minta díszelgett. A körmeim közepén arany színben egy rózsa csillogott, amit fekete körvonal vett körül.
- Ez csodálatos – mondtam, miközben az ujjaimat mozgattam, hogy minden szemszögből megcsodálhassam. – De hogy csináltad? – álmélkodtam.
- Maradjunk annyiban, hogy mivel vámpír vagyok, majdnem mindenre képes vagyok - kacsintott egyet.
- Hát így ésszerű. – gondoltam végig.
- Éhes vagy? – kapott a fejéhez.
- Egy kicsit. De nem lesz furcsa, hogy csak én eszek? Mert nem szeretek így egyedül enni – panaszkodtam.
- Erre is gondoltam, és mivel előre gondolkodtam, így együtt eszünk – mosolygott.
- Várj. Rosszul hallottam. Együtt eszünk? – tettem fel a kérdést, hiszen az egy kicsit furcsa lenne. Talán kinn fogunk enni? Kivitt egy asztalt, hogy majd én eszek ott, ő meg elmegy vadászni? Vagy, hogy gondolta? – söpört végig az agyamon a gondolatmenet.
- Jaj, ne legyél már ilyen – sopánkodott. – Carlise hozott egy kis vért az előző vadászadukból, így maradt még. És együtt tudunk enni, persze ha nem zavar, hogy vért iszok – incselkedett velem.
- Nem zavar. És nagyon jó ötlet.
Tényleg hálás voltam neki, hogy próbálta ezt a bulit minél jobban élethűre tervezni. Nála jobb barátnőt soha az életbe nem kívánhattam volna.
Pár perccel később, már az ebédlőben ültünk az asztalnál és ettünk. Esme nekem hamburgert, és sült krumplit készített, amit jóízűen ettem meg, míg mellettem Alice, viccesre fogva a dolgokat, egy pohárból szürcsölte a vért, egy eléggé kacskaringós szívószálból. Eléggé furcsa képet mutatott így, amin többször is elnevettük magunkat.
A vacsi befejezése után ismét áttértünk a kanapéra, ahol egy igen furcsa romantikus filmet néztünk meg. A történet a szokásos szálakon mozogtak. Volt egy lány, aki szerelmes lett egy fiúba, aki viszont szerette, de valami az útjukba állt, ezért összevesztek, majd a story végén sikerült kibékülniük, és happy end lett a vége. Nem volt rossz, csak már kívülről tudtam, hogy egyes részeknél mire lehet számítani. De sokat nevettünk, és ez volt a lényeg. Közben szó volt különféle másik dologról, de inkább a filmre koncentráltunk.
Sajnos a jó hangulat semmit nem tudott tenni az álmosságomon, így a film végére már majdnem elaludtam. Gyorsan közöltem Alice – szel, hogy én már nem bírom tovább, így rádőltem a vállára, és hagytam, hogy álomba zuhanjak.

Másnap reggel álmosan ébredtem, de a nap annyira besütött az üvegfalon, hogy képtelenség lett volna, ha vissza tudok aludni. Körbenéztem, és eszembe jutott a tegnap este. A kanapé előtt feküdtem, egy rakat párnán. Alice-t sehol sem láttam, ezért feltápászkodtam és felfedezőútra indultam. Az egész házat körbejártam, de sehol sem találtam. Fogtam magam és beviharoztam a fürdőben. Gyorsan lezuhanyoztam, nehogy előbb előkerüljön, és várnia kelljen rám. Kilépve a zuhanyfülkéből eszembe jutott, hogy a váltóruháim Edward szobájában vannak. Gyorsan át surrantam a folyosón, miközben átkoztam az eszem, hogy ilyen hülye vagyok. Miután meglettek, gondoltam nem megyek vissza a fürdőbe, úgysincs itthon senki. Lecsúsztattam a törölközőt a testemen, ami halkan landolt a padlón. Gyorsan felkaptam a fehérneműimet. Épp a pólómat akartam felvenni, amikor valaki benyitott a szobába. Az ajtó felé fordultam kezemben a pólómmal, amit még mindig nem vettem fel. A szemem találkozott egy aranyszínű szempárral.
Csak álltam ott fél meztelenül, és értetlenkedtem. Előttem Edward állat az ajtóban, keze még mindig a kilincsen volt, és engem nézett. Éreztem, ahogy az arcom lángokba borul, ezért lehajtottam a fejem.
- Becsuknád az ajtót – kértem, de csak ennyi jött ki a számon.
- Öhm.. – köszörülte meg a torkát - persze – motyogta.
- Köszi – akartam mondani, de hirtelen Edward termett előttem, és átölelt. Kezét az állam alá rakta, és felemelte, a még mindig lehajtott fejem. Lassan közeledett az arca az enyémhez, miközben végig a szemembe nézett. A pillantása vonzotta az enyémet, így nem tudtam másra figyelni. Majd mikor az ajkunk összeért, úgy éreztem, hogy ott helyben elolvadok.

6. fejezet

6. fejezet

Huh. Ez a vámpírélet…


Furcsa volt egy csomó vámpírral együtt élni. De nem volt megszokhatatlan dolog. Ahogy egyre többet jártam át Edwardékhoz, kezdtem megszokni. Mindenki kedves volt. Úgy, mint egy rendes, átlagos család. Esme mindentől óvott mindenkit, mint egy gondoskodó édesanya. Emett, aki mindenből viccet csinált, és mindig rajtam röhögött, amikor elpirultam, vagy ha épp orra estem, vagy csak az én szórakoztatásommal töltötte az idejét. Carlise, aki bölcs, és kedves volt. Mint egy családban a családfő, bölcs és erős akaratú. Alice. Ő volt a legjobb barátnőm, amióta találkoztam vele. Egy kicsit szeleburdi, de a maga módján egy nagyon rendes lány. Habár sokszor idegesítő, és túl eleven. Nem is gondoltam, hogy egy vámpír is tud egy 5 éves szintjén élni. Csak az volt furcsa, hogy ilyen szellemi szinttel ellentétben a képessége viszont elképesztő volt. Látta a jövőt, amit nagyon jó dolognak találtam. Rosalie volt a legfurcsább. Nem sokat beszéltem vele, mert mindig, ha ránéztem, a szemei szikrákat szórtak, és hát elég ijesztő volt. Nem volt bátorságom megkérdezni tőle, hogy mi a baja velem, és Edwardot sem akartam ezzel nyaggatni. Nah meg még persze ott volt Jasper is. Csendes, és magába forduló. Nem sokszor beszéltem vele, de nem tűnt furcsának. Kivétel volt az ő képessége. Befolyásolni, és változtatni tudta az emberek érzéseit. Újnak számított a családban, gondolom nehéz még megszoknia, hogy egy ember járkál a lakásban, de ha valami bajom volt, rá mindig számíthattam, és tudtam, hogy jobb kedvem lesz. Amúgy sem sokat beszéltem velük. Rendesek voltak, de igazából nem hozzájuk jártam át, hanem többnyire Edwardhoz, és Alicehoz. Velük, és apuval egy teljes családot kaptam ismét, habár nem volt teljes, nem hozta vissza anyut, de így kezdett majdnem egészben hasonlítani rá. De részben ott volt Esme, aki mindig meghallgatott, és figyelt rám. Ebből a két otthonból lett az én teljes családom.
Egyik nap épp a kocsimban ültem, és Edwardék házához vezettem. Sosem tudtam igazán megjegyezni az utat. A ház annyira el volt dugva egy ösvényen belül. De még ha ezzel lett volna a baj, de nem, hanem az ösvény is el volt dugva. Most sem értem, hogy találják meg maguk a házukat. Csak ültem a volánnál, és hallgattam a rádióban a zenét. Amikor az ismerős földes úthoz értem, lekanyarodtam, és egyenesen a Cullen ház garázsáig mentem. Beparkoltam, majd kipattantam a kocsiból. Olyan hamar álltam fel, hogy a szédülés úgy tört rám, mint ahogy az óceánban a nagy hullámok sodorják az embereket szörfözés közben. Valószínűleg elestem volna, ha valaki nem kap el. Hátra fordultam, miközben egy alakot bámultam, aki majdnem meg szakadt a nevetésben. Emmett már majdnem a földön ült. De ez most valahogy nem érdekelt. A hátam mögött Edwardot láttam. Szemeit a bátyján tartotta, aki azonnal abbahagyta a fuldoklást, és bement a házba. Ezen már nekem kellett nevetnem. Olyan viccesek voltak ilyenkor, mint két testvér, akitől minden kitelik.
- Szia – köszöntem mosolyogva, majd megcsókoltam. Annyira örültem, hogy elszabadultam otthonról. Közeledtek a vizsgáim, és már nem bírtam a sok tanulást. Igaz hétvége jött, de nekem már az is hétvégének számított, ha egy délutánt nem kell végigmagolnom. Ma tulajdonképpen egy pizsamapartira voltam hivatalos Alice – nál. Ami nem is lett volna baj, ha meglenne a nagy filmnézés popcornnal , meg fiúkról dumálás, kaja közben. Majd az éjfél utáni alvás összeborulva, vagy földön feküdve. De ebből sajnos a kaja, és az alvás csak az én részemről volt normális. Kíváncsi leszek mi lesz a vége. Csak ne én legyek a vacsora. Nevettem magamon. Ez szerintem neki is feltűnhetett, mivel befelé menet megállt mellettem, és kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.
- Mi olyan vicces – kérdezte. Úgy szerettem ilyenkor az arckifejezését. Mintha annyira zavarná, hogy nem tudja mit gondolok. Habár ezt sokszor mondta már. Mivel ő olvas az emberek gondolataiban, csak az enyémben nem tud.
- Csak azon gondolkodtam, hogy is néz ki egy vámpír pizsama parti. Mert nem nagyon tudom elképzelni. – nevettem zavaromban, miközben a fejemben egy szobában, egy alvó, pontosabban horkoló vámpírcsapat alszik egybedőlve, egy fárasztó, dumcsizással eltöltött parti után.
- Én nem mondhatok semmit. - emelte fel a kezeit védekezően.
- Jól van. Akkor majd megtudom. – játszottam a jó kislány szerepét, mint aki megértette, hogy ebéd előtt nincs süti evés. De nem sok sikerrel.
Beértünk a házba, ahol hirtelen néztem egyet. A nappali teljesen máshogy nézett ki. A kanapé helyett egy kisebb ágy hevert, arany és fekete, rózsamintás huzattal. Körülötte fekete, és ismét arany mintás szőnyeg díszelgett sok párnával. A kisasztalt benn hagyták, de átrakták a másik oldalra és megpakolták egy csomó étellel. A plazmatévé még mindig a helyén volt. Azt hiszem, hogy csak az nem változott. Az ágyhoz közelítve találtam egy picike kis asztalt az ágy másik oldalán, amin a világ összes színéből álló körömlakk kiállítás sorakozott. A szám egész végig tátva lehetett, de csak most vettem észre, így gyorsan becsuktam.
- Nah, hogy tetszik – kérdezte Alice, miközben a lépcsőről ugrált lefele. Egy rövid, fekete hálóinget viselt, rajta egy arany még rövidebb köntös szerűséget, lazán megkötve a derekán. Annyira jól állt rajta. Mint valami modellen.
- Nagyon jó lett. De ez csak egy pizsama parti – emlékeztetem.
- Tudom. – mosolygott. – Akkor kezdjük is. – lelkendezett.. – Fiúk. Kifele. Most. - adta ki az utasításokat, mire a család összes többi tagja megjelent a lépcsőnél. Még Esme és Rosalie is. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől. Edward marad utoljára. Egy hosszú csók után, viszont ő is a többiek után ment. Féltem hátrafordulni Alice hoz, de kénytelen voltam.
- Hát elmentek. Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, félve a választól. Erre csak egy kacsintást kaptam.
- Először is, ezt vedd fel – dobott felém valami ruhának kinéző kupacot.
- Oké. – baktattam fel a lépcsőn. A fürdőbe érve, amikor föl akartam venni, észrevettem, hogy ugyanolyan hálóing, mint ami rajta is van. Nagyon örültem neki. Még egy ok, hogy a saját szemembe még rosszabbul nézzek ki mint ők. Gyorsan fölvettem, de ahogy belenéztem a tükörbe, el is ment a kedvem. Rajta ezerszer jobban ált.
- Kész vagy már? – kiabált fel. Vissza akartam szólni, de inkább hagytam. Így lelejtettem a lépcsőn, és szembe néztem a közeledő este közelségével, ami kiderült, nem is rossz, sőt…

Eclipse

sziasztok!

MIvel ez egy Twilight fajta fanfiction ezért köze van Stephanie Mayer által iródott könyvhöz, és a filmhez is. Én mindkettőt szeretem, és nemrég jelent meg a mozikban a harmadik rész. Tegnap előtt láttam. Nagyon jó volt. Nem szeretnék beszámolót irni, mivel ha valaki szereti az ugyis megnézte, aki nem ak meg ilyen oldalakat nme is látogat. Meg alapba véve sincs túl sok látogatója az oldalnak. A flmet itt le tudjátok tölteni:http://hotfile.com/dl/52187451/3c4f5a7/Twilight3.E2010.rar
egész jó minőség, de ez angol
ha valakinek kell felirta az irjon nekem e-mailt és elküldöm neki
a cimem:keiko16@citromail.hu



Az új fejezet nme tudom mikorra lesz kész
még sajnos nem volt időm elkezdeni
kellemes filmnézést és jó olvasást

5. fejezet

hát az uj feji elöbb elkészült mint gondoltam
szal jo olvasást mindenkinek
Tomkát sajnos nem értem el
de a tesom önként vállalkozott a javitásra szoval nagyon szépen köszönöm:)
remélem tetszik majd és lécci komikat


5. fejezet
Az igazság



Az igazság. Végre mikor már elértünk a ponthoz, hogy elmondja mi is rejtőzik titkolózásai mögött, már nem is akartam tudni. Ahogy rám nézett, és láttam fájdalmait a szemeiben, megijedtem. Mi lehet ennyire borzalmas? Más barátnő? De ezt róla nem tudnám elképzelni. Ő mindig ott volt mellettem, még a nehéz időkben is. Anyu halála, az azt követő időszakok, még vissza is jött, és újra életre keltette a családomat, ha anyut még nem is képes visszahozni. Nagyon sokat köszönhetek neki, talán épp ezért nem tudok róla rosszat elképzelni. De a szemei mindig valami olyat hoztak ki belőlem, amit sosem gondoltam. Megijesztett. Nem tudtam bele nézni. Féltem, hogyha belenézek, akkor mindennek vége. Őt így látni, felért egy újabb családtagom halálhírével. Mintha valami szörnyű hírt kellene közölnie, amit szégyell, vagy épp túl nehéz elárulnia. Egy féltve őrzött titok. Ami megváltoztatja az egész életét, ha valaki megtudja. Nem tudtam tétlenül ott állni előtte, amikor ő így szenved. Gyorsan leültem vele szembe.
- Milyen igazság? – kérdeztem, miközben leültem elé a szőnyegre. Kezdtem rosszul lenni. Valahol a szívemben kavargott, hogy inkább nem akarom tudni, de ugyanakkor a kíváncsiságom kerekedett felül.
- Azt, amiért mindig úgy szó nélkül eltűnök, és amiért semmit nem mondok róla – kezdte – de tudnod kell, hogy nem volt választásom, és nagyon sajnálom – mentegetőzött.
- Oké. Oké. Csak mond már. Elhiszem, hogy volt rá okod – a kíváncsiság már majdnem kifúrta az oldalamat, hogy megkapjam a válaszokat.
- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ha úgy adódna, hogy már nem akarsz velem lenni, én megértem, és tiszteletben tartom a választásod, ígérem. – ezt már majdnem sírva mondta, vagyis úgy látszott. Még sosem láttam sírni. Az arca teljesen megfeszült, még a kezei is ökölbe szorultak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az a nagy titok. Nagyon nagy titoknak kell lennie, mert még sosem láttam így.
- Kezdesz megrémíteni – jelentettem ki a fogaim közt kipréselve – értem amiket mondtál, és nem értem, hogy miért hagynálak el, hiszen te is tudod, hogy ez sosem fog megtörténni. – megfogtam az összekulcsolt kezeit, és nyomtam rá egy puszit. Hideg borzongás futott át kezein, ami fal fehér lett az erős szorítás miatt.
- Ne mondj olyat, amit lehet hogy nem tudsz betartani, mindamellett mégis remélem úgy lesz, ahogy te mondtad – mondta, már-már könyörögve.
- Ez az egy biztos – erősítettem meg – sosem foglak elhagyni. Nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőlem – kacsintottam rá, mire egy kisebb mosoly jelent meg a szája sarkában, amitől egy kicsit jobban is lettem – csak mond már, hogy mi a baj.
- Oké. Te akartad. Az egész onnan kezdődött, hogy Carlise és Esme nem a rendes szüleim. Örökbe fogadtak. Még kicsi koromban. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet. Ez nem is olyan fontos. Az igazi szüleimről semmit nem tudok, azon kívül, hogy gyilkosok, és hogy nem kellettem nekik. A gyilkosokat úgy értem, hogy embereket öltek, de nem a szokványos módon. A régi vámpíros legendák végig igazak voltak. Az én rendes szüleim vámpírok voltak. Úgymond ők teremtettek meg. Carlise mesélte, hogy kisbaba koromban találtak rám az erdőben, majdnem a halálomon. Ők befogadtak, és felneveltek. De volt pár dolog , ami nem stimmelt velem kapcsolatban. Én is vámpír voltam, épp úgy mint a rendes szüleim. Amikor Esme-ék megtaláltak, volt pár kitörésem, és őket is magamfajtává tettem. Ők mindig mondták, hogy nem az én hibám, de ezt csakis az életben maradásomnak köszönhetem. Ha akkor ott nem találnak rám, senkinek nem okoztam volna gondot. Most pedig mindenkire csak bajt hozok. A vámpírok, épp úgy mint a mesékben is, vért isznak. Ne érts félre, nem mindenki – magyarázta gyorsan. Gondolom látta hirtelen reakciómat. Folytatni akarta, ami látszott is rajta, de nekem teljesen elszállt az agyam. Ilyen butasággal előállni. És még azt is elvárja, hogy be is vegyem? Hát nagyot tévedett.
- Nah oké. Most csak szórakozol igaz – kérdeztem – mert ezt ugye csak viccnek szántad. Ilyen, hogy vámpírok nem léteznek. És ne akard beadni nekem, hogy te is egy vagy közülük. Ez még hülyeségnek is rossz- fakadtam ki tétlenségemből. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez áll a dolgok hátterében. Tényleg vámpír lenne? De hiszen nálunk is vacsorázott már, és az biztos, hogy nem vérrel kínáltuk. Egyre jobban kezdtem összezavarodni.
- Nem viccelek. Így igaz. Lehet, hogy hihetlennek hangzik, de kérlek hadd fejezzem be, és hadd értessem meg veled ezt az egészet – könyörgött. Valahogy ez mindig hatott rám, így most is bólintottam, valamint hallgattam tovább.
- Szóval mi nem ember véren élünk. Minél jobban próbálunk beilleszkedni az itteni környezethez. Ez nem is nehéz, de azért van pár dolog. Például ott az étel, amit ti esztek. Meg tudjuk enni, de nincs olyan kellemes íze, mint az állatvérnek. Csak így maradhatunk igazán életben, ha élni akarunk. Ha persze a létünk életnek nevezhető. Állati vérrel táplálkozunk, mert tudjuk, hogy milyen, ha már nem vagy ember, és senki nem érdemli meg, hogy ilyen sorsra jusson, vagy, hogy meghaljon. Van pár olyan terület ahol úgyis elszaporodtak az egyes állatfajok.
Ennyi körülbelül az én történetem. Megértem, ha nem akarsz többet látni, de fontos vagy a számomra, és tudnod kell, hogy sosem bántanálak.
A szavai tényleg igazian csengtek, még pár perccel később a fejemben is, mikor már befejezte. De nem tudtam elhinni az előbb mondottakat. Vagy nem akartam. Nem tudom. Egyrészt megijedtem, mert nem ilyen dologra gondoltam. Másrészt már kezdtem elfogadni, és beletörődni. Hiszen nem bántott egész életembe. Most sem tenné meg. A furcsaságok pedig tökéletesen beleillettek a körülötte levő furcsaságokba.
- Oké. Azt hiszem, szükségem van egy kis időre – jelentettem ki.
- Rendben. Megértem a döntésed. – hajtotta le a fejét. Ő megosztotta velem a legnagyobb titkát, és én mégis így viszonyulok hozzá. Hogy lehetek ilyen bunkó? Ismét csalódást okoztam neki. Nem bírtam így látni. Habár kicsit haragudtam, hogy ezt mindvégig eltitkolta, de végül is elmondta, és nem lehetett valami könnyű egész életében titkolni.
- Nézd – emeltem fel a fejét – nagyon köszönöm, hogy ezt mind elmondtad. És nem áll szándékomban itt hagyni. Sosem tenném. Szeretlek. Ez sosem fog változni.
A szemében hirtelen fény csillant, melyet még szinte sosem láttam. Az öröm már majdnem kicsordult az aranybarna szempárból. Ott kavargott a gyengédség, és a hála között. Kezdtem elveszni benne. Olyan volt, mint egy kaland túra. Egy túra, ahol mindenki nézelődik és csodálkozik a táj szépségében. Nem tudom meddig voltunk így. Csak néztük egymást. Az álmosság is felerősödött bennem. Az utolsó, amire emlékszek az egy csók volt. De nem a szokásos, hanem egy teljesen újfajta. Mintha ezzel ünnepelné, hogy a titok, már nem titok többé, és képes velem mindent megosztani. Ezzel a tudattal zuhantam az álmok édes melegébe, és otthonérzetébe.

4. fejezet

nos hát ehhez is elérkeztem nagy nehezen
köszönet tomkának aki még annak ellenére hogy Amerikában sütteti a hasát, képes volt hogy elolvassa és kijavitsa
szoval nagyon szépen köszönöm neki
még szeretném kérni hogy aki elolvassa az komit is irjon
köszike és jo olvasást




4. fejezet
A jelen örömei


Az után a csók után minden megváltozott. Végre éreztem hogy valaki ott van mellettem, és szeret. Teljes szívéből szeret. Sosem gondoltam, hogy pont ő belé fogok beleszeretni, és hogy ő belém. De megtörtént, és csak ez a lényeg. Edward szinte majdnem minden nap nálunk volt, aminek apu is nagyon örült. A családom kezdett újra a régihez hasonlítani. Egyik este épp vacsorát csináltam, amikor csöngettek. Tudtam hogy ki az, ezért szélsebesen futottam az ajtóhoz, és gyorsan kinyitottam. Ott állt ő, tetőtől talpig az, akit szerettem. Mosolya elképesztő volt, mint mindig. Szemei csillogtak ahogy meglátott. Ez volt ami a legjobban tetszett. A szemei. Olyan titokzatosak másokkal szemben, de amikor velem volt, mint egy nyitott könyv. És ha belenézek, az aranybarna szempár rabul ejt. A világ elhomályosul mellette, és csak rá tudok koncentrálni. Mélázásomból hirtelen egy hangos köszörülés ébresztett fel. Apu csörtetett le az emeletről, és minket nézett felvont szemöldökkel.
- Nem gondolod hogy be kellene engedned – kérdezte – a végén még megfázik. – folytatta a kérdést és kitört belőle a nevetés. Nem értettem mi olyan nevetséges. Aztán rájöttem, hogy már vagy 10 perce áll az ajtóban, amíg én bámulom. Én is elkezdtem nevetni, majd ő is csatlakozott. Beengedtem egy gyors bocsánatkérés között, amin ő persze csak nevetett. Gyorsan befejeztem a kaját, miközben megterítettem.
Vacsora közben nem esett túl sok szó, mindenki el volt foglalva az étellel. Még most is nehezen fogtam fel, hogy egy régi barátságból ez lett. A vacsora alatt folyton elkalandoztak a gondolataim másfele, de mindig ő volt a középpontba. Mintha nekem szánta volna a sors. Amikor apu és Edward végeztek, gyorsan összeszedtem a tányérokat és elmentem a konyhába. Felkaptam egy szivacsot és forró vizet öntöttem a mosogatóba, miközben a tányérokat tisztítottam. Hallottam, hogy a nappaliba valaki bekapcsolja a tv-t. Hirtelen egy kéz fonódott a csípőm köré, ami nagyon megijesztett. Ijedtemben felugrottam és sikítottam aminek a következmény az lett, hogy a lábamat bevertem, a tányér kiesett a kezemből, és hangos csörömpölés következtében a földre esett. Szerencsémre nem tört el.
- Basszus. – szitkozódtam magamba, miközben a mosogatós vizes habot szedtem le a pólómról.
- Bocsi, nem akartam – szabadkozott Edward és fölszedte a tányért a földről.
- Semmi gond. Csak elkalandoztak a gondolataim, és megijesztettél egy kicsit – mondtam, majd egy csókért hátrafordultam:
Hiába voltam nagyon is szerelmes, mindig feltűnt valami furcsaság rajta időközönként. Ahogy most hátrafordultam ismét láttam a szeme alatt a karikákat, amik lilás árnyalatban húzottak meg, és a szemei egyre kezdtek átmenni a méz barnából feketébe. Egy kissé mindig megijesztett ilyenkor a jelenléte. De nem ez volt a legfurcsább dolog benne, hanem az hogy volt amikor napokra elment csak úgy, és hiába hívtam, és kérdeztem rá hol van, a válasz mindig az volt hogy most nem ér rá. Ha pedig hazajött, nem akart róla beszélni.
Egyre jobban kezdtek aggasztani a kis kiruccanásai, vagy az hogy titkolózik. Nem szeretek Edwarddal veszekedni. Vagyis nem az hogy nem szeretek, hanem inkább nem tudok. Nem vagyok képes rá se haragudni, se összeveszni. Hallottam, hogy a nappaliba apu bekapcsolja a tv-t, és felhangosítja. Sosem értettem, hogy bírják végig nézni a hosszú értelmetlen meccseket, ahol vagy egymást püfölik, vagy a labdát rúgják szét. Amikor a tányérok már a helyükön voltak, tisztán és szárazon, én is bementem a nappaliba, de Edwardot sehol sem találtam. Fölfutottam a szobámba. Ö már az ágyon várt. Becsuktam az ajtót, amire felkapta a fejét. Furcsa tekintet nézett vissza rám, amikor ránéztem. A kín és a fájdalom keveréke. Még sosem láttam így őt. Gyorsan átszeltem a szobát az ágyig.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem könyörgően.
- Azt hiszem itt az ideje az igazságnak.– emelte rám a tekintetét. Az érzelmek gyorsan váltakoztak a szemében. A pár perccel ez előtti kínt és fájdalmat az elhatározottság váltotta föl. Éreztem, hogy most végre megtudhatom a választ a kérdéseimre.

3. fejezet

nah hát kész a kövi, elöbb mint gondoltam
légyszi aki olvassa az irjon komit is
köszi
jó olvasást


Jövő reményei

Nem tudom, meddig voltam a földön, mire valaki odajött hozzám, és felkapott. Nem tudtam azonosítani, nem ismertem fel, habár nem is csoda, csukott szemekkel. Szólongatott, de a válaszra nem tudtam kinyitni a szám. Éreztem egy hűvös kezet az enyémen, ami határozottan jólesett, majd elnyomott az álom, és mély, tudatlan álomba merültem.
Egy tiszta fehér szobában ébredtem, amiből áradt a fertőtlenítő, és a tipikus kórházi szag. Lassan kinyitottam a szemem, és egy arc volt az első, amit megláttam. A személy mosolygott, látszólag nagyon örült valaminek, de a szeme alatti karikákból ítélve nagyon fáradt volt.
- Szia. – Mosolya még szélesebb lett, még a fogai is tisztára látszottak. Ettől a kápráztató mosolytól valami oknál fogva megnyugodtam, és hirtelen elfelejtettem, hogy hol is vagyok, de egy nővér csoszogott be unottan.
- Látom felébredtél. Mindjárt hívom az orvost – tudatta velem, majd gyorsan ki is ment.
- Mért vagyok itt? – csúszott ki az első értelmes mondat a számon.
- Hát… öhm. Amikor beszéltünk, és szálltál ki a kocsiból, elájultál és elég szépen beverted a fejed, ami kisebb sérülésekkel járt – mondta gyorsan.
- Milyenek a sérüléseim? – kérdeztem, mert semmi extrém dolgot nem észleltem hogy fájt volna, vagy be lenne kötve.
- Egy kisebb koponyatörés és agyrázkódás. – forgatta a szemeit.
- Úristen, hozom a formám. És meddig kell benn maradnom? – faggatóztam tovább.
- Azt hiszem, hogy ma már hazaengednek – mosolygott.
Közben bejött a szobába egy orvos is. Odajött az ágyhoz, és megemelte a fejem. Hátul a koponyámnál, amikor hozzáért a keze, éreztem hogy valami gézszerűséghez ért, nem a hajamhoz. Az emeléstől kicsit fájni kezdett a nyakam, ami miatt felszisszentem. A doktor mindjárt a nyakamat kezdte végigmérni. Amikor végzett visszatette a fejem a párnára, és hozzám fordult.
- A fejsérülésed már kezd gyógyulni, a nyakad viszont még jó ideig fájni fog – közölte a híreket. – De azt hiszem, hogy este már hazamehetsz. Édesapád kint vár. Mindjárt beküldöm.
- Köszönöm. – Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

Két percbe se telt bele, apu viharzott be az ajtón, és egyenesen az ágyamhoz ugrott. Azt hittem ledőlünk együtt a földre, de még időben leszállt róla. Kisebb aggódási és kérdésözön között megkérdezte az egyik közel eső orvost a hazamenetelemet illetően. Így fél óra múlva, már a kocsiba csücsültünk, és hazafelé vettük az irányt. Az egyetlen fura az volt, hogy Edward is ott gubbasztott mellettem a hátsó ülésen. Igaz, egy szót sem szólt, de ott volt, és ez épp elég volt, hogy elgondolkozzam mi is történt a ködös múltamba. A képek egyre színesebbek és valóságosak voltak, és szinte minden kis darabjuk a helyére került, így teljes volt a múltam eltűnt darabja is. A homokozós részek, a családi nyaralások, amiket mindig velük tervezgettük, és együtt mentünk, az óvodai évek, esős vagy épp meleg, forró napok. Minden olyan mesésnek tűnt, mégis ott volt az emlékek között a rossz is belekeveredve. Édesanyám arcképe, és mosolya volt a legszebb közöttük. A szemembe könnyek szöktek, és kezdtem ismét szédülni. Próbáltam elterelni a figyelmemet. Apu épp elkezdett beszélni Edwarddal, így ez pont kapóra jött. Furcsa volt látni, hogy tényleg milyen jó viszonyba voltak, az idő és az elmúlt évek után is. Nehéz volt elhinni, de jó volt látni aput, hogy ilyen sokat beszél, és közben még mosolyog is. Az utóbbi időben, vagyis anya halála óta nem sokat láttam nevetni. Általában bement dolgozni, és csak este beszéltem vele, de akkor is csak néha mosolygott. Nem az volt a baj, hogy nem szeretett volna, mert igenis törődött velem, csak látszott rajta, hogy néha nehezen dolgozza fel a tényeket. Mégis jó volt látni így.
A beszélgetésből kiszűrtem, hogy Edwardék ismét ide költöztek, ráadásul apa már meg is hívta őt vacsorára. Érdekes estének nézünk elébe. Apu bekanyarodott az autóval a kocsifelhajtóra. Észre sem vettem hogy megérkeztünk. Gyorsan kikászálódtam, és bementem a lakásba. Örültem az ismerős környezetnek. Olyan nyugtató volt. Felmentem az emeletre a szobámba, majd rádőltem az ágyra. A matrac jó nagyot süllyedt, pont ezt szerettem benne, mert olyan puha volt, és biztonságban éreztem magam.
Valahogy elaludhattam, mert amikor fölkeltem eléggé kómás fejem volt, és nem nagyon voltam még magamnál. Aztán kinyílt a szobaajtóm, és Edward lépett be rajta, vagyis csak bekukucskált. Gyorsan lecsuktam a szemeim, mert nem volt kedvem beszélni vele. Csendben vártam mikor megy ki, de nem hallottam ajtócsukódást, helyette egyszer csak ott termett előttem. Nem akartam kinyitni a szemeimet, nehogy észre vegye, hogy nem alszok, de a kíváncsiságom már nem bírta nagyon sokáig. Éreztem ahogy leül az ágyam szélére. Hallottam a szíve dobogását, ahogy egyre gyorsul. Egyre közelebb éreztem magam hozzá, mind addig amíg a leheletének az illatát meg nem éreztem az arcomon. A lélegzetem elállt, a szívem vad kalapálásba kezdett. De nem vette észre. Abban a pillanatba amint megéreztem az arcát az arcom fölött, nem ismertem megállást. Az ajkaimat az övére tapasztottam. A teste megfeszült igaz, de kis habozás után visszacsókolt.
Sosem éreztem ilyet még senki iránt sem, de a csókunk mintha visszahozta volna a régi időket, habár nem ugyanúgy. Éreztem, ahogy a szíve egyre jobban ver, és gyorsabban veszi a levegőt, mint ahogy én is. Apró mosoly táncolt a száján amikor felnézett rám. Nem tudtam ellenállni, visszamosolyogtam. Éreztem, hogy valami új dolog fog elkezdődni az életemben. Valami sokkal jobb, mint amire valaha is gondoltam.

2. fejezet

Valóság

Nah hát ide is elérkesztem nagy nehezen.
jó olvasást hozzá.

2 fejezet
Valóság

- Hiányoztam? – hüledeztem. – Nem is ismerlek.
- Szóval tényleg nem emlékszel. – kérdezte bánkódva. – Azt hittem legalább rám emlékszel.
- Elmondanád mire is kellene emlékeznem? – a hirtelen kifakadásom még engem is megrémített,de nem tudtam fékezni magam.
Egyszerre túl sok volt ez az egész. Az álom majd az igazi besétálása, és most ez. Túl sok volt az agyamnak. De volt valami más is. A tudatomban megjelent egy sorozatkép, de nagyon homályosan. Próbáltam jobban fókuszálni de nem lett a kép se fényesebb, se jobban kivehető. Csak az elmém zavarodott jobban össze. Halk szólongatás térített vissza a valóságba.
- Hallasz - tudakolta – mivel még be se mutatkoztam, vagyis nem ismersz fel… Edward Cullen vagyok, és kézrázás helyett (vagy amit szokás) megpuszilta az arcom. A vér az arcomba tódult és paprikavörös lettem, majd megnéztem hogy valaki figyel-e minket. Persze ö csak nagyot nevetet rajta.
- Angela – mondtam félszegen. Ezen csak nevetett. – Akkor elárulod hol találkoztunk már, vagy egyáltalán honnan ismersz? – nem akartam tolakodó lenni, de tudni akartam. Nem csak azért, mert ismert, annak ellenére hogy nekem fogalmam sem volt róla hogy ki ő, de az álmomból az arcképe nem hagyott nyugodni. Hogyan lehet hogy én nem ismerem, ő pedig régi barátok módjára üdvözöl, és kijelenti, hogy hiányoztam? Ráadásul még előtte nap róla is álmodtam. Próbáltam emlékezni rá a múltamba, de csak egy fejfájás volt rá az elmém válasza. Így hagytam a dolgot rá, hogy majd felvilágosítson róla.
- Látom nem tágítasz a dologtól – forgatta a szemeit. – Azért kicsit meglep a dolog, hogy semmire nem emlékszel. – ingatta a fejét. – Hol kezdjem?
- Az elején ha lehet. Hogy találkoztunk, honnan ismerjük egymást? – nem értettem, mért nem tudja egyszerűen elmondani.
- Oké. De nem itt szeretném. Ma délután át tudnál jönni hozzánk? – miközben egy perverz mosoly futott át az arcán.
- Öhm …. Akkor suli után találkozunk. Csak a címet mond meg. – tettem hozzá.
- Nem szükséges – vigyorgott – majd én elviszlek.
- De a kocsimmal mi lesz? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Majd a testvérem hazaviszi neked. – oldalra nézett, ahol a másik két új diák ült. A lány bólintott egyet, ami elég szokatlan volt, hiszen meg sem beszéltek semmit. Edward visszafordult, így én is elfordultam tőlük.
- Oké – egyeztem bele, de magamban kicsit furcsálltam a dolgot. Nem szoktam csak úgy beleegyezni, de úgy éreztem ezt kell tennem, és akkor végre megtudhatom ennek a történetnek a végét.
- Akkor ezt megbeszéltük. Iskola után a parkolóban várlak. – és ismét villantott egy csodás mosolyt.
Az óra hátralevő részében nem beszéltünk. Több óránk is közös volt, de mindig volt padtársam, így nem szóltunk egymáshoz, de sokszor figyeltem mit csinál, és rájöttem hogy az óra felében engem bámul. Ilyenkor az arcom piros színben pompázott és levegőt sokszor elfelejtettem venni. Persze ez mindenkinek feltűnt aki mellettem ült. Így még cikibb volt az egész. Az tanítás után elmentem ebédelni, majd kisétáltam a szabadba. Jól esett a friss levegő. Körbenéztem, de sehol nem láttam. Az iskola fél diákserege már épp hazaindulni készült. Ahogy kerestem a szememmel, egy kép furakodott a gondolataim fölé a fejemben. Egy fiú és egy lány volt rajta. Pontosabban a kicsi én és a pici Edward. Körülbelül 6 éves lehettem. Egy temetésen álltunk, pont ott, ahol anyu lett eltemetve. A kis én nagyon sírt, és ki akart sétálni a kapu, de egy fiú utána futott, és átölelte. Hirtelen az elmémbe egy csomó ismeretlen dolog furakodott. Egyből rájöttem, hogy ezek az én emlékeim voltak. Egymás után özönlöttek az ismeretlenebbnél ismeretlenebb foszlányok az eltitkolt életemből, és kezdett összeállni a kép.
Valóban ismertem, de nem értem mért történt, hogy elfelejtettem őt. Talán egy baleset? Igaz átéltem egy autóbalesetet, ami után kimaradt pár hét emlék, de azt nem tudom besűríteni ebbe az időbe.
- Szia – szólított meg valaki a hátam mögött.
- Jaj. A frászt hoztad rám. – fordultam Edward felé, nagyokat lélegezve.
- Minden oké? Olyan sápadt és fehér vagy. – kérdezte aggódva.
- Igen, persze. Megyünk? – tudakoltam.
- Aham - majd az autója felé irányította lépteinket.
Azt hittem rosszul látok. Egyenesen egy Volvo - hoz sétált. Ez mellett az én kocsim egy kis tragacs volt. Beszállt és kinyitotta a másik ajtót. Gyorsan beszálltam. Alig volt időm, ráadásul mire észbe kaptam már a városon kívül voltunk.
- Nah mit akarsz tudni? – puhatolózott.
- Mért nem emlékszek semmire? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.
- Pont a legbonyolultabbat? Oké. Még az óvodában találkoztunk először. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. – láttam rajta, hogy nehéz elkezdenie.
- Amikor kicsik voltunk, minden napot együtt töltöttünk, majd édesanyád halálával kezdődött ez az egész dolog. A temetés napján nagyon magadba fordultál. Azután a nap után alig találkoztunk, mindig ürügyet kerestél rá, hogy ne kelljen bárkivel is beszélned. Édesapád elakart vinni orvoshoz, de nagyon ellenkeztél. – a szomorúság kezdett kiülni az arcára. De nem szóltam bele. Kivártam a végét.
- Amikor kihívta az orvost annyira begurultál, hogy nyugtatót kellett beadnia. Megvizsgált , de semmi szokatlant nem talált, így maradtunk a hiányérzet és a sokk mellett. A doktor a sok törődést és odafigyelést ajánlotta, plusz pár gyógyszert, amit nem voltál hajlandó bevenni. Így kénytelenek voltunk az innivalódba tenni. Az állapotod nem javult egy év után sem. Kezdtem én is megijedni. A szüleim jobbnak látták, ha elköltözünk. Próbáltam lebeszélni őket, de hajthatatlanok voltak. Összecsomagoltuk a cuccainkat, és elköltöztük, de titokban leveleztem apukáddal. Elmondta, hogy az orvos rendszeresen járt hozzád, és gyógyszerekkel próbált segíteni az állapotodon. Egyre javultak a gondjaid. Már amikor kinn játszottál és beszélgettél, azt hittük nem lesz gond. Sok év telt el. De volt egy bökkenő a gyógyulásodba. Valahogy pár dolog kimaradt az emlékeidből. Igaz, fokozatosan múlt el az anyukád iránt érzett hiányérzet, de a régi barátaid elfelejtetted. Azok, akik közel voltak hozzád, nem vették észre, de amikor édesapád mondott felőlem dolgokat, nem emlékeztél, de sokszor volt rémálmod, amibe a nevemet ordítottad. Senki nem értette mi a baj veled. Még az orvosok sem tudtak magyarázatot adni rá. – látszott a hangjába a szomorúság.
- Majd kitalálta, hogy Visszakellene jönnöm, és akkor talán ismét emlékeznél rám, hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és azóta nem volt rendes barátod.
- Huh – hirtelen ennyit voltam képes kinyögni.
- Gondolom, hogy most nehéz neked, megértem. – tényleg érezhető volt a hangjában a megértés.
Észrevettem, hogy annyira elmerültem a gondolataim, hogy már meg is érkeztünk. Edward már nyitotta nekem a kocsi ajtót, de amikor kinyitotta, és ki akartam szállni a lábaim összecsuklottak. A világ forgott, a fejem zúgott. Egyszer csak a földet éreztem magam alatt. Valaki sikított, és mellém ugrott. Hiába szólongatott, nem tudtam válaszolni.

Álom vagy valóság 1 fejezet

1 fejezet
hát egy kicsit rövid lett, de majd igyekszem.
komikat lécci irjatok


Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sikeres leszek az életben. Mindig is egy kicsi házról álmodoztam, még régen a barátnőimmel, tele gyerekekkel, körös-körül sok virággal és persze álmaim férfival. Azok a sok gyermeki gondolatok még most is előjönnek néha a fejemben, mint valami képkockaszerű mozifilm. De ugorjunk vissza a jelenhez.

16 éves vagyok. Nem mondom, hogy valami szépségkirálynő, de nem vagyok csúf béka sem.
Karcsú, hosszú szőke hajú lány. Angelának hívnak. Csak egy szimpla közönséges név, de nekem tetszik, mivel még édesanyám választotta a születésemkor. Sajnos már nem él, így kizárásos alapon apummal élek. Ki hogy hiszi, nem rossz az ember apukájával élni, mivel nem lóg a nyakadon. Igaz sokat dolgozik.
Az egész történet onnantól kezdődik, hogy beléptem a közép suli ajtaján. Odaszáguldoztam az eligazító pulthoz, ahol egy apró mosolygós nő fogadott. Elmagyaráztam neki, hogy beiratkozni jöttem, mire egy köteg papírt adott, hogy töltsem ki. Miután átrágtam magam a kupacon, egy kis útbaigazítás után elindultam az első órámra. Kb óra közepe lehetett, amikor bekopogtam a terembe. A tanár épp a táblára írt, és eléggé mérgesnek látszott, így nem nagyon firtattam a bemutatkozást, inkább letettem gyorsan a lapot az asztalára, és elmentem helyet keresni. Leültem egy teljesen szabad padhoz. Amikor körülnéztem, minden szem rám szegeződött, de csak kis idő után esett le a dolog, hogy senki nem tudja ki vagyok, vagy mit keresek itt. Végül is nem az én hibám, hanem a tanáré. Ő nem mutatott be, sőt, még csak nem is figyelt rám. Így már alap, hogy nem volt szimpatikus. Akkor mit várjak a többi tanártól, vagy az iskolától?
Már csak a suli végét vártam. Csendben végig ültem az órákat. A vége felé kezdett egész jól alakulni a napom. Beszéltem pár emberrel, de a nevükre nem emlékszem. Majd ebéd után gyorsan hazamentem. Benn a lakásban ledobáltam a cuccaim, leckét csináltam, majd ráestem az ágyra, ahol azonnal el is aludtam. Érdekes álmom volt. Egy fiú szerepelt benne. De nem átlagos fiúként. Bronzbarna haja és barna szeme eszméletlenül csillogott a fényben, ahogy a nap rásütött. Fehér bőre mintha itt-ott csillogott volna, és az illatát már messziről is éreztem. Plusz ahogy ment, az valami elképesztő. Még egy főbb modell is irigykedne rá, ha meglátná. Az alak elindult az ajtóból az osztályterembe, a tanár hívó szava nélkül. De nem volt egyedül. Mögötte egy kb 16 éves szökésbarna hajú fiú és egy én korú lány sétált be. Nagyon hasonlítottak egymásra, mégis volt valami különböző bennük. A barnahajú elindult a sorok között, és megállt előttem. Rám mosolygott, majd szó nélkül leült az üres székre mellém.
Hirtelen riadtam fel álmomból. Furcsán éreztem magam, mert az álom még mindig ott kavargott a fejemben, de nem úgy, mint egy átlagos képzelgés, hanem valóságos és élettel teli gondolatokban. Valahogy nem hagyott nyugodni a fiú csodaszép arca és a mosolya. Reggelig csak forgolódtam az ágyban, még azt is hallottam amikor apa elment dolgozni. Nagy nehezen összepakoltam, és szaladtam le reggelizni, de közben elkezdett csörögni a telefonom.
- Ohh… bakker, nyolc óra van. Elkések az iskolából. - Majd gyorsan szaladtam a kocsihoz. Azt hittem nem érek oda, de mázlim volt, mert pont akkor lépett ki a tanár a folyosóra, így gyorsan befutottam a terembe.
- Álljatok fel - invitálta az osztályt a pedagógus, amikor belépett, majd leülés után elkezdte magyarázni a lecke megoldását.

Egy unalmas óra kezdődött. Kb a tizenötödik percénél, már mindenki csak beszélgetett, rajzolt, vagy épp a másikat piszkálta. Némán bámultam őket. De egy érzés nem hagyott nyugodni. Az álombeli fiú arcképe most is a fejembe kavargott, és azt keltette bennem hogy már találkoztam vele, csak nem emlékszem mikor, és hol. A mélázásomból egy halk kopogás riasztott fel. Kinyílt az ajtó, és egy fej kukkantott be rajta. A szívem vad kalapálásba kezdett az alak felismerése után.
- Ez nem lehet igaz – motyogtam magamba. – Csak képzelődöm.
De az ajtó kinyílt, és a jövevényt két másik alak követte. Egy fiú és egy lány. Mind hasonlítottak egymásra: fehér bőr, a mozgásuk, csillogó szem és haj. A felismerés és a szédülés egyszerre ért el. A gyomrom émelyegni kezdett, mikor az első fiú elkezdett sétálni a padok között, mögötte a két másik emberrel. Pont az én asztalom előtt állt meg. Végig nézett rajtam, és elmosolyodott. Mintha rég óta barátok lettünk volna, fogta magát és lehuppant a mellettem lévő üres székre. Az illata megcsapott ahogy az ablakon friss levegő jött be. A tanár megint nem méltatta őket egy szóra sem, de a sutyorgásra és a sok kis viháncoló csaj nevetésére felriadt a mondandójából, és az érkezők felé küldött egy „látom hogy megérkeztetek, de nem kell nagy felhajtást csinálni belőle, üljetek le” féle pillantást. Az érkezők vették a lapot, és a másik kettő diák is leült egy szabad padhoz. Halk hangot hallottam mellőlem.
- Szia – mondta a padtársam mosolygás közben.
Ki akartam szorítani a számon egy „szia”-t, de nem jött össze. Az ajkaim nem engedelmeskedtek, csak bámultam és néztem az aranybarna szemekbe.
- Pont olyan vagy mint régen – súgta. – De ennek örülök. Hiányoztál.

kezdés

sziasztok
a blogom nemrég indult és mint látjátok még fejlesztés alatt van
de igyekszem fejleszteni:)
kitty