Eclipse

sziasztok!

MIvel ez egy Twilight fajta fanfiction ezért köze van Stephanie Mayer által iródott könyvhöz, és a filmhez is. Én mindkettőt szeretem, és nemrég jelent meg a mozikban a harmadik rész. Tegnap előtt láttam. Nagyon jó volt. Nem szeretnék beszámolót irni, mivel ha valaki szereti az ugyis megnézte, aki nem ak meg ilyen oldalakat nme is látogat. Meg alapba véve sincs túl sok látogatója az oldalnak. A flmet itt le tudjátok tölteni:http://hotfile.com/dl/52187451/3c4f5a7/Twilight3.E2010.rar
egész jó minőség, de ez angol
ha valakinek kell felirta az irjon nekem e-mailt és elküldöm neki
a cimem:keiko16@citromail.hu



Az új fejezet nme tudom mikorra lesz kész
még sajnos nem volt időm elkezdeni
kellemes filmnézést és jó olvasást

5. fejezet

hát az uj feji elöbb elkészült mint gondoltam
szal jo olvasást mindenkinek
Tomkát sajnos nem értem el
de a tesom önként vállalkozott a javitásra szoval nagyon szépen köszönöm:)
remélem tetszik majd és lécci komikat


5. fejezet
Az igazság



Az igazság. Végre mikor már elértünk a ponthoz, hogy elmondja mi is rejtőzik titkolózásai mögött, már nem is akartam tudni. Ahogy rám nézett, és láttam fájdalmait a szemeiben, megijedtem. Mi lehet ennyire borzalmas? Más barátnő? De ezt róla nem tudnám elképzelni. Ő mindig ott volt mellettem, még a nehéz időkben is. Anyu halála, az azt követő időszakok, még vissza is jött, és újra életre keltette a családomat, ha anyut még nem is képes visszahozni. Nagyon sokat köszönhetek neki, talán épp ezért nem tudok róla rosszat elképzelni. De a szemei mindig valami olyat hoztak ki belőlem, amit sosem gondoltam. Megijesztett. Nem tudtam bele nézni. Féltem, hogyha belenézek, akkor mindennek vége. Őt így látni, felért egy újabb családtagom halálhírével. Mintha valami szörnyű hírt kellene közölnie, amit szégyell, vagy épp túl nehéz elárulnia. Egy féltve őrzött titok. Ami megváltoztatja az egész életét, ha valaki megtudja. Nem tudtam tétlenül ott állni előtte, amikor ő így szenved. Gyorsan leültem vele szembe.
- Milyen igazság? – kérdeztem, miközben leültem elé a szőnyegre. Kezdtem rosszul lenni. Valahol a szívemben kavargott, hogy inkább nem akarom tudni, de ugyanakkor a kíváncsiságom kerekedett felül.
- Azt, amiért mindig úgy szó nélkül eltűnök, és amiért semmit nem mondok róla – kezdte – de tudnod kell, hogy nem volt választásom, és nagyon sajnálom – mentegetőzött.
- Oké. Oké. Csak mond már. Elhiszem, hogy volt rá okod – a kíváncsiság már majdnem kifúrta az oldalamat, hogy megkapjam a válaszokat.
- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ha úgy adódna, hogy már nem akarsz velem lenni, én megértem, és tiszteletben tartom a választásod, ígérem. – ezt már majdnem sírva mondta, vagyis úgy látszott. Még sosem láttam sírni. Az arca teljesen megfeszült, még a kezei is ökölbe szorultak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az a nagy titok. Nagyon nagy titoknak kell lennie, mert még sosem láttam így.
- Kezdesz megrémíteni – jelentettem ki a fogaim közt kipréselve – értem amiket mondtál, és nem értem, hogy miért hagynálak el, hiszen te is tudod, hogy ez sosem fog megtörténni. – megfogtam az összekulcsolt kezeit, és nyomtam rá egy puszit. Hideg borzongás futott át kezein, ami fal fehér lett az erős szorítás miatt.
- Ne mondj olyat, amit lehet hogy nem tudsz betartani, mindamellett mégis remélem úgy lesz, ahogy te mondtad – mondta, már-már könyörögve.
- Ez az egy biztos – erősítettem meg – sosem foglak elhagyni. Nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőlem – kacsintottam rá, mire egy kisebb mosoly jelent meg a szája sarkában, amitől egy kicsit jobban is lettem – csak mond már, hogy mi a baj.
- Oké. Te akartad. Az egész onnan kezdődött, hogy Carlise és Esme nem a rendes szüleim. Örökbe fogadtak. Még kicsi koromban. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet. Ez nem is olyan fontos. Az igazi szüleimről semmit nem tudok, azon kívül, hogy gyilkosok, és hogy nem kellettem nekik. A gyilkosokat úgy értem, hogy embereket öltek, de nem a szokványos módon. A régi vámpíros legendák végig igazak voltak. Az én rendes szüleim vámpírok voltak. Úgymond ők teremtettek meg. Carlise mesélte, hogy kisbaba koromban találtak rám az erdőben, majdnem a halálomon. Ők befogadtak, és felneveltek. De volt pár dolog , ami nem stimmelt velem kapcsolatban. Én is vámpír voltam, épp úgy mint a rendes szüleim. Amikor Esme-ék megtaláltak, volt pár kitörésem, és őket is magamfajtává tettem. Ők mindig mondták, hogy nem az én hibám, de ezt csakis az életben maradásomnak köszönhetem. Ha akkor ott nem találnak rám, senkinek nem okoztam volna gondot. Most pedig mindenkire csak bajt hozok. A vámpírok, épp úgy mint a mesékben is, vért isznak. Ne érts félre, nem mindenki – magyarázta gyorsan. Gondolom látta hirtelen reakciómat. Folytatni akarta, ami látszott is rajta, de nekem teljesen elszállt az agyam. Ilyen butasággal előállni. És még azt is elvárja, hogy be is vegyem? Hát nagyot tévedett.
- Nah oké. Most csak szórakozol igaz – kérdeztem – mert ezt ugye csak viccnek szántad. Ilyen, hogy vámpírok nem léteznek. És ne akard beadni nekem, hogy te is egy vagy közülük. Ez még hülyeségnek is rossz- fakadtam ki tétlenségemből. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez áll a dolgok hátterében. Tényleg vámpír lenne? De hiszen nálunk is vacsorázott már, és az biztos, hogy nem vérrel kínáltuk. Egyre jobban kezdtem összezavarodni.
- Nem viccelek. Így igaz. Lehet, hogy hihetlennek hangzik, de kérlek hadd fejezzem be, és hadd értessem meg veled ezt az egészet – könyörgött. Valahogy ez mindig hatott rám, így most is bólintottam, valamint hallgattam tovább.
- Szóval mi nem ember véren élünk. Minél jobban próbálunk beilleszkedni az itteni környezethez. Ez nem is nehéz, de azért van pár dolog. Például ott az étel, amit ti esztek. Meg tudjuk enni, de nincs olyan kellemes íze, mint az állatvérnek. Csak így maradhatunk igazán életben, ha élni akarunk. Ha persze a létünk életnek nevezhető. Állati vérrel táplálkozunk, mert tudjuk, hogy milyen, ha már nem vagy ember, és senki nem érdemli meg, hogy ilyen sorsra jusson, vagy, hogy meghaljon. Van pár olyan terület ahol úgyis elszaporodtak az egyes állatfajok.
Ennyi körülbelül az én történetem. Megértem, ha nem akarsz többet látni, de fontos vagy a számomra, és tudnod kell, hogy sosem bántanálak.
A szavai tényleg igazian csengtek, még pár perccel később a fejemben is, mikor már befejezte. De nem tudtam elhinni az előbb mondottakat. Vagy nem akartam. Nem tudom. Egyrészt megijedtem, mert nem ilyen dologra gondoltam. Másrészt már kezdtem elfogadni, és beletörődni. Hiszen nem bántott egész életembe. Most sem tenné meg. A furcsaságok pedig tökéletesen beleillettek a körülötte levő furcsaságokba.
- Oké. Azt hiszem, szükségem van egy kis időre – jelentettem ki.
- Rendben. Megértem a döntésed. – hajtotta le a fejét. Ő megosztotta velem a legnagyobb titkát, és én mégis így viszonyulok hozzá. Hogy lehetek ilyen bunkó? Ismét csalódást okoztam neki. Nem bírtam így látni. Habár kicsit haragudtam, hogy ezt mindvégig eltitkolta, de végül is elmondta, és nem lehetett valami könnyű egész életében titkolni.
- Nézd – emeltem fel a fejét – nagyon köszönöm, hogy ezt mind elmondtad. És nem áll szándékomban itt hagyni. Sosem tenném. Szeretlek. Ez sosem fog változni.
A szemében hirtelen fény csillant, melyet még szinte sosem láttam. Az öröm már majdnem kicsordult az aranybarna szempárból. Ott kavargott a gyengédség, és a hála között. Kezdtem elveszni benne. Olyan volt, mint egy kaland túra. Egy túra, ahol mindenki nézelődik és csodálkozik a táj szépségében. Nem tudom meddig voltunk így. Csak néztük egymást. Az álmosság is felerősödött bennem. Az utolsó, amire emlékszek az egy csók volt. De nem a szokásos, hanem egy teljesen újfajta. Mintha ezzel ünnepelné, hogy a titok, már nem titok többé, és képes velem mindent megosztani. Ezzel a tudattal zuhantam az álmok édes melegébe, és otthonérzetébe.