Valóság
Nah hát ide is elérkesztem nagy nehezen.
jó olvasást hozzá.
2 fejezet
Valóság
- Hiányoztam? – hüledeztem. – Nem is ismerlek.
- Szóval tényleg nem emlékszel. – kérdezte bánkódva. – Azt hittem legalább rám emlékszel.
- Elmondanád mire is kellene emlékeznem? – a hirtelen kifakadásom még engem is megrémített,de nem tudtam fékezni magam.
Egyszerre túl sok volt ez az egész. Az álom majd az igazi besétálása, és most ez. Túl sok volt az agyamnak. De volt valami más is. A tudatomban megjelent egy sorozatkép, de nagyon homályosan. Próbáltam jobban fókuszálni de nem lett a kép se fényesebb, se jobban kivehető. Csak az elmém zavarodott jobban össze. Halk szólongatás térített vissza a valóságba.
- Hallasz - tudakolta – mivel még be se mutatkoztam, vagyis nem ismersz fel… Edward Cullen vagyok, és kézrázás helyett (vagy amit szokás) megpuszilta az arcom. A vér az arcomba tódult és paprikavörös lettem, majd megnéztem hogy valaki figyel-e minket. Persze ö csak nagyot nevetet rajta.
- Angela – mondtam félszegen. Ezen csak nevetett. – Akkor elárulod hol találkoztunk már, vagy egyáltalán honnan ismersz? – nem akartam tolakodó lenni, de tudni akartam. Nem csak azért, mert ismert, annak ellenére hogy nekem fogalmam sem volt róla hogy ki ő, de az álmomból az arcképe nem hagyott nyugodni. Hogyan lehet hogy én nem ismerem, ő pedig régi barátok módjára üdvözöl, és kijelenti, hogy hiányoztam? Ráadásul még előtte nap róla is álmodtam. Próbáltam emlékezni rá a múltamba, de csak egy fejfájás volt rá az elmém válasza. Így hagytam a dolgot rá, hogy majd felvilágosítson róla.
- Látom nem tágítasz a dologtól – forgatta a szemeit. – Azért kicsit meglep a dolog, hogy semmire nem emlékszel. – ingatta a fejét. – Hol kezdjem?
- Az elején ha lehet. Hogy találkoztunk, honnan ismerjük egymást? – nem értettem, mért nem tudja egyszerűen elmondani.
- Oké. De nem itt szeretném. Ma délután át tudnál jönni hozzánk? – miközben egy perverz mosoly futott át az arcán.
- Öhm …. Akkor suli után találkozunk. Csak a címet mond meg. – tettem hozzá.
- Nem szükséges – vigyorgott – majd én elviszlek.
- De a kocsimmal mi lesz? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Majd a testvérem hazaviszi neked. – oldalra nézett, ahol a másik két új diák ült. A lány bólintott egyet, ami elég szokatlan volt, hiszen meg sem beszéltek semmit. Edward visszafordult, így én is elfordultam tőlük.
- Oké – egyeztem bele, de magamban kicsit furcsálltam a dolgot. Nem szoktam csak úgy beleegyezni, de úgy éreztem ezt kell tennem, és akkor végre megtudhatom ennek a történetnek a végét.
- Akkor ezt megbeszéltük. Iskola után a parkolóban várlak. – és ismét villantott egy csodás mosolyt.
Az óra hátralevő részében nem beszéltünk. Több óránk is közös volt, de mindig volt padtársam, így nem szóltunk egymáshoz, de sokszor figyeltem mit csinál, és rájöttem hogy az óra felében engem bámul. Ilyenkor az arcom piros színben pompázott és levegőt sokszor elfelejtettem venni. Persze ez mindenkinek feltűnt aki mellettem ült. Így még cikibb volt az egész. Az tanítás után elmentem ebédelni, majd kisétáltam a szabadba. Jól esett a friss levegő. Körbenéztem, de sehol nem láttam. Az iskola fél diákserege már épp hazaindulni készült. Ahogy kerestem a szememmel, egy kép furakodott a gondolataim fölé a fejemben. Egy fiú és egy lány volt rajta. Pontosabban a kicsi én és a pici Edward. Körülbelül 6 éves lehettem. Egy temetésen álltunk, pont ott, ahol anyu lett eltemetve. A kis én nagyon sírt, és ki akart sétálni a kapu, de egy fiú utána futott, és átölelte. Hirtelen az elmémbe egy csomó ismeretlen dolog furakodott. Egyből rájöttem, hogy ezek az én emlékeim voltak. Egymás után özönlöttek az ismeretlenebbnél ismeretlenebb foszlányok az eltitkolt életemből, és kezdett összeállni a kép.
Valóban ismertem, de nem értem mért történt, hogy elfelejtettem őt. Talán egy baleset? Igaz átéltem egy autóbalesetet, ami után kimaradt pár hét emlék, de azt nem tudom besűríteni ebbe az időbe.
- Szia – szólított meg valaki a hátam mögött.
- Jaj. A frászt hoztad rám. – fordultam Edward felé, nagyokat lélegezve.
- Minden oké? Olyan sápadt és fehér vagy. – kérdezte aggódva.
- Igen, persze. Megyünk? – tudakoltam.
- Aham - majd az autója felé irányította lépteinket.
Azt hittem rosszul látok. Egyenesen egy Volvo - hoz sétált. Ez mellett az én kocsim egy kis tragacs volt. Beszállt és kinyitotta a másik ajtót. Gyorsan beszálltam. Alig volt időm, ráadásul mire észbe kaptam már a városon kívül voltunk.
- Nah mit akarsz tudni? – puhatolózott.
- Mért nem emlékszek semmire? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.
- Pont a legbonyolultabbat? Oké. Még az óvodában találkoztunk először. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. – láttam rajta, hogy nehéz elkezdenie.
- Amikor kicsik voltunk, minden napot együtt töltöttünk, majd édesanyád halálával kezdődött ez az egész dolog. A temetés napján nagyon magadba fordultál. Azután a nap után alig találkoztunk, mindig ürügyet kerestél rá, hogy ne kelljen bárkivel is beszélned. Édesapád elakart vinni orvoshoz, de nagyon ellenkeztél. – a szomorúság kezdett kiülni az arcára. De nem szóltam bele. Kivártam a végét.
- Amikor kihívta az orvost annyira begurultál, hogy nyugtatót kellett beadnia. Megvizsgált , de semmi szokatlant nem talált, így maradtunk a hiányérzet és a sokk mellett. A doktor a sok törődést és odafigyelést ajánlotta, plusz pár gyógyszert, amit nem voltál hajlandó bevenni. Így kénytelenek voltunk az innivalódba tenni. Az állapotod nem javult egy év után sem. Kezdtem én is megijedni. A szüleim jobbnak látták, ha elköltözünk. Próbáltam lebeszélni őket, de hajthatatlanok voltak. Összecsomagoltuk a cuccainkat, és elköltöztük, de titokban leveleztem apukáddal. Elmondta, hogy az orvos rendszeresen járt hozzád, és gyógyszerekkel próbált segíteni az állapotodon. Egyre javultak a gondjaid. Már amikor kinn játszottál és beszélgettél, azt hittük nem lesz gond. Sok év telt el. De volt egy bökkenő a gyógyulásodba. Valahogy pár dolog kimaradt az emlékeidből. Igaz, fokozatosan múlt el az anyukád iránt érzett hiányérzet, de a régi barátaid elfelejtetted. Azok, akik közel voltak hozzád, nem vették észre, de amikor édesapád mondott felőlem dolgokat, nem emlékeztél, de sokszor volt rémálmod, amibe a nevemet ordítottad. Senki nem értette mi a baj veled. Még az orvosok sem tudtak magyarázatot adni rá. – látszott a hangjába a szomorúság.
- Majd kitalálta, hogy Visszakellene jönnöm, és akkor talán ismét emlékeznél rám, hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és azóta nem volt rendes barátod.
- Huh – hirtelen ennyit voltam képes kinyögni.
- Gondolom, hogy most nehéz neked, megértem. – tényleg érezhető volt a hangjában a megértés.
Észrevettem, hogy annyira elmerültem a gondolataim, hogy már meg is érkeztünk. Edward már nyitotta nekem a kocsi ajtót, de amikor kinyitotta, és ki akartam szállni a lábaim összecsuklottak. A világ forgott, a fejem zúgott. Egyszer csak a földet éreztem magam alatt. Valaki sikított, és mellém ugrott. Hiába szólongatott, nem tudtam válaszolni.
2010. május 13., csütörtök
2010. május 10., hétfő
Álom vagy valóság 1 fejezet
1 fejezet
hát egy kicsit rövid lett, de majd igyekszem.
komikat lécci irjatok
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sikeres leszek az életben. Mindig is egy kicsi házról álmodoztam, még régen a barátnőimmel, tele gyerekekkel, körös-körül sok virággal és persze álmaim férfival. Azok a sok gyermeki gondolatok még most is előjönnek néha a fejemben, mint valami képkockaszerű mozifilm. De ugorjunk vissza a jelenhez.
16 éves vagyok. Nem mondom, hogy valami szépségkirálynő, de nem vagyok csúf béka sem.
Karcsú, hosszú szőke hajú lány. Angelának hívnak. Csak egy szimpla közönséges név, de nekem tetszik, mivel még édesanyám választotta a születésemkor. Sajnos már nem él, így kizárásos alapon apummal élek. Ki hogy hiszi, nem rossz az ember apukájával élni, mivel nem lóg a nyakadon. Igaz sokat dolgozik.
Az egész történet onnantól kezdődik, hogy beléptem a közép suli ajtaján. Odaszáguldoztam az eligazító pulthoz, ahol egy apró mosolygós nő fogadott. Elmagyaráztam neki, hogy beiratkozni jöttem, mire egy köteg papírt adott, hogy töltsem ki. Miután átrágtam magam a kupacon, egy kis útbaigazítás után elindultam az első órámra. Kb óra közepe lehetett, amikor bekopogtam a terembe. A tanár épp a táblára írt, és eléggé mérgesnek látszott, így nem nagyon firtattam a bemutatkozást, inkább letettem gyorsan a lapot az asztalára, és elmentem helyet keresni. Leültem egy teljesen szabad padhoz. Amikor körülnéztem, minden szem rám szegeződött, de csak kis idő után esett le a dolog, hogy senki nem tudja ki vagyok, vagy mit keresek itt. Végül is nem az én hibám, hanem a tanáré. Ő nem mutatott be, sőt, még csak nem is figyelt rám. Így már alap, hogy nem volt szimpatikus. Akkor mit várjak a többi tanártól, vagy az iskolától?
Már csak a suli végét vártam. Csendben végig ültem az órákat. A vége felé kezdett egész jól alakulni a napom. Beszéltem pár emberrel, de a nevükre nem emlékszem. Majd ebéd után gyorsan hazamentem. Benn a lakásban ledobáltam a cuccaim, leckét csináltam, majd ráestem az ágyra, ahol azonnal el is aludtam. Érdekes álmom volt. Egy fiú szerepelt benne. De nem átlagos fiúként. Bronzbarna haja és barna szeme eszméletlenül csillogott a fényben, ahogy a nap rásütött. Fehér bőre mintha itt-ott csillogott volna, és az illatát már messziről is éreztem. Plusz ahogy ment, az valami elképesztő. Még egy főbb modell is irigykedne rá, ha meglátná. Az alak elindult az ajtóból az osztályterembe, a tanár hívó szava nélkül. De nem volt egyedül. Mögötte egy kb 16 éves szökésbarna hajú fiú és egy én korú lány sétált be. Nagyon hasonlítottak egymásra, mégis volt valami különböző bennük. A barnahajú elindult a sorok között, és megállt előttem. Rám mosolygott, majd szó nélkül leült az üres székre mellém.
Hirtelen riadtam fel álmomból. Furcsán éreztem magam, mert az álom még mindig ott kavargott a fejemben, de nem úgy, mint egy átlagos képzelgés, hanem valóságos és élettel teli gondolatokban. Valahogy nem hagyott nyugodni a fiú csodaszép arca és a mosolya. Reggelig csak forgolódtam az ágyban, még azt is hallottam amikor apa elment dolgozni. Nagy nehezen összepakoltam, és szaladtam le reggelizni, de közben elkezdett csörögni a telefonom.
- Ohh… bakker, nyolc óra van. Elkések az iskolából. - Majd gyorsan szaladtam a kocsihoz. Azt hittem nem érek oda, de mázlim volt, mert pont akkor lépett ki a tanár a folyosóra, így gyorsan befutottam a terembe.
- Álljatok fel - invitálta az osztályt a pedagógus, amikor belépett, majd leülés után elkezdte magyarázni a lecke megoldását.
Egy unalmas óra kezdődött. Kb a tizenötödik percénél, már mindenki csak beszélgetett, rajzolt, vagy épp a másikat piszkálta. Némán bámultam őket. De egy érzés nem hagyott nyugodni. Az álombeli fiú arcképe most is a fejembe kavargott, és azt keltette bennem hogy már találkoztam vele, csak nem emlékszem mikor, és hol. A mélázásomból egy halk kopogás riasztott fel. Kinyílt az ajtó, és egy fej kukkantott be rajta. A szívem vad kalapálásba kezdett az alak felismerése után.
- Ez nem lehet igaz – motyogtam magamba. – Csak képzelődöm.
De az ajtó kinyílt, és a jövevényt két másik alak követte. Egy fiú és egy lány. Mind hasonlítottak egymásra: fehér bőr, a mozgásuk, csillogó szem és haj. A felismerés és a szédülés egyszerre ért el. A gyomrom émelyegni kezdett, mikor az első fiú elkezdett sétálni a padok között, mögötte a két másik emberrel. Pont az én asztalom előtt állt meg. Végig nézett rajtam, és elmosolyodott. Mintha rég óta barátok lettünk volna, fogta magát és lehuppant a mellettem lévő üres székre. Az illata megcsapott ahogy az ablakon friss levegő jött be. A tanár megint nem méltatta őket egy szóra sem, de a sutyorgásra és a sok kis viháncoló csaj nevetésére felriadt a mondandójából, és az érkezők felé küldött egy „látom hogy megérkeztetek, de nem kell nagy felhajtást csinálni belőle, üljetek le” féle pillantást. Az érkezők vették a lapot, és a másik kettő diák is leült egy szabad padhoz. Halk hangot hallottam mellőlem.
- Szia – mondta a padtársam mosolygás közben.
Ki akartam szorítani a számon egy „szia”-t, de nem jött össze. Az ajkaim nem engedelmeskedtek, csak bámultam és néztem az aranybarna szemekbe.
- Pont olyan vagy mint régen – súgta. – De ennek örülök. Hiányoztál.
hát egy kicsit rövid lett, de majd igyekszem.
komikat lécci irjatok
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sikeres leszek az életben. Mindig is egy kicsi házról álmodoztam, még régen a barátnőimmel, tele gyerekekkel, körös-körül sok virággal és persze álmaim férfival. Azok a sok gyermeki gondolatok még most is előjönnek néha a fejemben, mint valami képkockaszerű mozifilm. De ugorjunk vissza a jelenhez.
16 éves vagyok. Nem mondom, hogy valami szépségkirálynő, de nem vagyok csúf béka sem.
Karcsú, hosszú szőke hajú lány. Angelának hívnak. Csak egy szimpla közönséges név, de nekem tetszik, mivel még édesanyám választotta a születésemkor. Sajnos már nem él, így kizárásos alapon apummal élek. Ki hogy hiszi, nem rossz az ember apukájával élni, mivel nem lóg a nyakadon. Igaz sokat dolgozik.
Az egész történet onnantól kezdődik, hogy beléptem a közép suli ajtaján. Odaszáguldoztam az eligazító pulthoz, ahol egy apró mosolygós nő fogadott. Elmagyaráztam neki, hogy beiratkozni jöttem, mire egy köteg papírt adott, hogy töltsem ki. Miután átrágtam magam a kupacon, egy kis útbaigazítás után elindultam az első órámra. Kb óra közepe lehetett, amikor bekopogtam a terembe. A tanár épp a táblára írt, és eléggé mérgesnek látszott, így nem nagyon firtattam a bemutatkozást, inkább letettem gyorsan a lapot az asztalára, és elmentem helyet keresni. Leültem egy teljesen szabad padhoz. Amikor körülnéztem, minden szem rám szegeződött, de csak kis idő után esett le a dolog, hogy senki nem tudja ki vagyok, vagy mit keresek itt. Végül is nem az én hibám, hanem a tanáré. Ő nem mutatott be, sőt, még csak nem is figyelt rám. Így már alap, hogy nem volt szimpatikus. Akkor mit várjak a többi tanártól, vagy az iskolától?
Már csak a suli végét vártam. Csendben végig ültem az órákat. A vége felé kezdett egész jól alakulni a napom. Beszéltem pár emberrel, de a nevükre nem emlékszem. Majd ebéd után gyorsan hazamentem. Benn a lakásban ledobáltam a cuccaim, leckét csináltam, majd ráestem az ágyra, ahol azonnal el is aludtam. Érdekes álmom volt. Egy fiú szerepelt benne. De nem átlagos fiúként. Bronzbarna haja és barna szeme eszméletlenül csillogott a fényben, ahogy a nap rásütött. Fehér bőre mintha itt-ott csillogott volna, és az illatát már messziről is éreztem. Plusz ahogy ment, az valami elképesztő. Még egy főbb modell is irigykedne rá, ha meglátná. Az alak elindult az ajtóból az osztályterembe, a tanár hívó szava nélkül. De nem volt egyedül. Mögötte egy kb 16 éves szökésbarna hajú fiú és egy én korú lány sétált be. Nagyon hasonlítottak egymásra, mégis volt valami különböző bennük. A barnahajú elindult a sorok között, és megállt előttem. Rám mosolygott, majd szó nélkül leült az üres székre mellém.
Hirtelen riadtam fel álmomból. Furcsán éreztem magam, mert az álom még mindig ott kavargott a fejemben, de nem úgy, mint egy átlagos képzelgés, hanem valóságos és élettel teli gondolatokban. Valahogy nem hagyott nyugodni a fiú csodaszép arca és a mosolya. Reggelig csak forgolódtam az ágyban, még azt is hallottam amikor apa elment dolgozni. Nagy nehezen összepakoltam, és szaladtam le reggelizni, de közben elkezdett csörögni a telefonom.
- Ohh… bakker, nyolc óra van. Elkések az iskolából. - Majd gyorsan szaladtam a kocsihoz. Azt hittem nem érek oda, de mázlim volt, mert pont akkor lépett ki a tanár a folyosóra, így gyorsan befutottam a terembe.
- Álljatok fel - invitálta az osztályt a pedagógus, amikor belépett, majd leülés után elkezdte magyarázni a lecke megoldását.
Egy unalmas óra kezdődött. Kb a tizenötödik percénél, már mindenki csak beszélgetett, rajzolt, vagy épp a másikat piszkálta. Némán bámultam őket. De egy érzés nem hagyott nyugodni. Az álombeli fiú arcképe most is a fejembe kavargott, és azt keltette bennem hogy már találkoztam vele, csak nem emlékszem mikor, és hol. A mélázásomból egy halk kopogás riasztott fel. Kinyílt az ajtó, és egy fej kukkantott be rajta. A szívem vad kalapálásba kezdett az alak felismerése után.
- Ez nem lehet igaz – motyogtam magamba. – Csak képzelődöm.
De az ajtó kinyílt, és a jövevényt két másik alak követte. Egy fiú és egy lány. Mind hasonlítottak egymásra: fehér bőr, a mozgásuk, csillogó szem és haj. A felismerés és a szédülés egyszerre ért el. A gyomrom émelyegni kezdett, mikor az első fiú elkezdett sétálni a padok között, mögötte a két másik emberrel. Pont az én asztalom előtt állt meg. Végig nézett rajtam, és elmosolyodott. Mintha rég óta barátok lettünk volna, fogta magát és lehuppant a mellettem lévő üres székre. Az illata megcsapott ahogy az ablakon friss levegő jött be. A tanár megint nem méltatta őket egy szóra sem, de a sutyorgásra és a sok kis viháncoló csaj nevetésére felriadt a mondandójából, és az érkezők felé küldött egy „látom hogy megérkeztetek, de nem kell nagy felhajtást csinálni belőle, üljetek le” féle pillantást. Az érkezők vették a lapot, és a másik kettő diák is leült egy szabad padhoz. Halk hangot hallottam mellőlem.
- Szia – mondta a padtársam mosolygás közben.
Ki akartam szorítani a számon egy „szia”-t, de nem jött össze. Az ajkaim nem engedelmeskedtek, csak bámultam és néztem az aranybarna szemekbe.
- Pont olyan vagy mint régen – súgta. – De ennek örülök. Hiányoztál.
kezdés
sziasztok
a blogom nemrég indult és mint látjátok még fejlesztés alatt van
de igyekszem fejleszteni:)
kitty
a blogom nemrég indult és mint látjátok még fejlesztés alatt van
de igyekszem fejleszteni:)
kitty
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)