Váratlan fordulat 2. rész

2. fejezet

Sziasztok!

Köszönöm, az előzőhöz irt komikat, és kritikákat.

Igen kicsit sok a helyesírási hibám, ha gyorsan próbálok írni, ezután megpróbálok figyelni rá.

Nos, itt az új feji. Hát kicsit döcögős, és nekem nem jött be, de el kell valahogy indulni, mire belekezdek a rendes történetbe. Remélem azért valamennyire tetszeni fog, és nem zárjátok be az oldalt úgy, hogy na, ezt többet nem is olvasom.

Szeretném megkérdezni, hogy nincs-e olyan valaki, aki tudta designt készíteni? Azt megköszönném, mivel én nagyon béna vagyok benne.

Tegnap fel akartam már rakni, csak nem volt net.

Jó olvasást.

Puszi: Kitty

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy elég jól vagyok, és hogy ki tudom nyitni a szemeimet. Amikor ezt megtettem, kicsit homályosan, de láttam is valamit, ahhoz képest, hogy a fejem kegyetlenül fájt. Nem sokat tudtam felfogni, csak egy nagy fehérséget láttam magam körül. Egyből a korház jutott az eszembe. Ez a tipp be is jött. Fájtak a szemeim, és amikor meg akartam dörzsölni, hogy a látásom kitisztuljon, egy erős szúrást éreztem a kézfejemnél. Rögtön tudtam, hogy mi az, de nem volt kedvem odanézni. Utálom a tűket, akármilyen formába is legyenek. Kiskoromban egyszer voltam infúzióra kötve. Borzasztó volt. Most sem volt más. Körbenéztem a szobában, de nem volt ott senki.  Szerencsémre anyu ápolónő volt, vagyis az is, ezért gyorsan kiszedtem a kezemből az infúziót. Egy picit fájt, de megérte. Amikor végre szabad voltam, felkeltem az ágyból, és felfedezőútra indultam. Amibe először is egy mosdó tartozott. Gyorsan elvégeztem a dolgom, majd kiindultam a folyosóra. Épphogy kikukkantottam az előtérbe, egy nővérke indult felém, irtó dühös szemekkel.

-          Mit csinál maga itt – kérdezte a felindultságtól piros arccal. – És mit képzel, hogy csak úgy kiszedi az infúziót? És ha baja esett volna? Most azonnal menjen vissza a szobájába – replikázott tovább, mire én sarkon fordultam, és méltóságteljesen visszavonultam a „szobámba”.

-          Bocsásson meg, de nem volt itt senki, és nem tudom, hogy egyáltalán mit keresek itt – kértem tőle bocsánatot, ami szerintem bejött, mert kezdett lecsillapodni.

-          Máris jön a doktorúr, és elmagyarázza, mit keres itt – magyarázta, majd kisétált.

Nem tartott sok ideig, amíg egy fehér köpenyes, magas, őszösödő ember lépett a szobába. Amikor meglátott, mosolyogva indult meg felém, majd leült a mellettem lévő székre.

-          Szia. Hallottam az előző kis akciódat. – kacsintott – nem gondoltam volna, hogy csak úgy kisétálsz, miután magadhoz térsz. Nos, térjünk is a tárgyra. – komorodott el.

-          Gondolom, arra emlékszel, hogy énekóráról hoztak be – kérdezte. Csak bólogattam, nem akartam félbeszakítani.

-          A tanárnő annyit tudott mondani, hogy elájultál, amikor énekelned kellett volna, és elég szépen koppant a fejed, ami lehet, hogy most is fáj – darálta.

-          Sajnos az ellen nem tudunk mit tenni, de van nagyobb baj is. A behozatalod után a vizsgálatok kimutatták, hogy  tachycardiád van. Ez afféle betegségnek nevezhetjük, többek között szívbetegség. A sok stressztől is lehet, vagy csak az egészségtelen életmód is kiválthatja. A lényeg, hogy gyorsabban ver a szíved nyugalmi állapotban is, mint másnak.  Nálad ez először mutatkozott, ezért volt ekkora hatással, hogy elájultál. Ez a dolog kiküszöbölhető. A lényeg, hogy nem ehetsz egészségtelen dolgot, figyelj a z étrendedre, és ne próbálj fogyókúrázásba kezdeni. – sorolta a dolgokat.

Nem sokat figyeltem rá, csak annyi maradt meg, hogy szívbetegség. Igaz nem nagydolog, de azért mégis rosszul hangzott. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, majd amikor végre összeálltak a kockák a fejemben, már jobban is voltam. Úgy gondoltam, mindent meg fogok tenni azért, hogy egészséges maradjak, és hogy többet ne keljen ide kikötnöm.

Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy az orvos megrémült hátha megint bajom van. Rázogatni kezdett, mire én gyorsan megnyugtattam, hogy minden oké.

-          Jól van, akkor én most megyek. – mondta, majd felállt a székről – később még benézek, adok egy étrendet, plusz a szokásos dolgokat. Azt hiszem, estefelé már hazamehetsz, de csak szülővel.

-          Jól van, köszönöm – ujjongtam, hogy ma már el is mehetek. Már csak azt nem értettem, hogy anyuék mért nincsenek itt. Gondoltam felhívom őket. Körbenéztem a szobába, de a telefonomat nem találtam sehol.

-          Jól van, majd megkérdezem a doktortól délután – motyogtam.

A délutánom elég pocsékul telt. Még jobban megutáltam a kórházat. Semmit sem lehetett csinálni. Ha ki akartam menni tv-t nézni, akkor egy öreg bácsival kellett veszekednem a távirányítón, vagy a nénik vitatkoztak, hogy melyik szappanopera, vagy argentin sorozat a jobb. Gyorsan el is andalogtam onnan, nehogy engem is bevonjanak, mert azt nem éltem volna túl. Ebéd után lementem a parkba, ahol volt egy kisebb focipálya, kosárpalánkokkal felszerelve.  Gyorsan szerváltam a portáról egy kosárlabdát, majd lementem, hogy valami jóval is töltsem az éveknek tűnő órákat. Igaz nem volt olyan jó, mint amikor csapatba, vagy legalább ketten játsszuk, de elvoltam. Egyik kedvenc sportom így még élvezni is lehetett. Mikor visszatértem az osztályra, már olyan 3 fele járt az idő. Annyira fel voltam dobodva a friss levegő miatt, hogy nem figyeltem, így pontosan belementem az orvosomban, és szegény majdnem hátraesett. A labda a kezemből, kapott a szabadság alkalmával, így elgurult a folyosón.

-          Sajnálom. Nem figyeltem. Ne haragudjon – kértem bocsánatot. Majd gyorsan a labda után futottam, nehogy valaki elvágódjon benne.

-          Semmi gond – mosolygott – Örülök, hogy ilyen jó erőre kapott. Kosarazott talán? – érdeklődött.

-          Öhm… igen. Remélem nem baj – ijedtem meg.

-          Nem dehogyis. épp magához indultam. Meghoztam az étrendet, és visszahoztam a saját holmiját is, mert véletlenül a recepción maradtak. A szülei is felhívtak, és üzenik, hogy perceken belül itt lesznek, és hazaviszik – sorolta.

Ennek örültem a legjobban. Gyorsan megköszöntem, még egyszer bocsánatot kértem, majd rohantam készülni. anyuék pár perc múlva, már a korházhoz is értek, majd minél gyorsabban próbáltuk elhagyni a helyet. Amikor hazaértünk, anyu elmente vacsit főzni, én meg felmentem a szobámba pihenni, de valahogy nem ment, így én is leköltöztem. Beszélgettünk, közbe segítettem a kaja elkészítésében. Anyu mindenáron azt akarta, hogy holnap ne menjek suliba. És nem akart leszállni a témáról.

-          De én akarok menni – nyafogtam – semmi bajom sincs, és nem akarok a tananyaggal se lemaradni – érveltem.

-          Jól van. Akkor elmész. De ígérd meg, hogyha nem érzed magad jól, telefonálsz, mert különben baj lesz – fenyegetőzött.

-          Igen, megígérem – vágtam rá gyorsan. Alig vártam, hogy megint az iskolában legyek.

A vacsi gyorsan kész lett, de olyan gyorsan le is tűnt, ami után mindenki nyugovóra tért. Az este olyan lassan el is ment, amilyen gyorsan csak tudott. Bezzeg máskor. Olyan gyorsan csörgött az ébresztő miután elaludtam, hogy azt hittem, rosszra állítottam be. Sajnos nem tévedtem, reggel volt. Felvettem a ruháimat, majd lementem anyuért, hogy induljunk. Gyorsan mentünk, anyun láttam, hogy ideges, de ez most nem érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy Julietta bekerült-e az énekkarba. annyira jól csinálta, és szerette is, hogy megérdemelte. Hamar meg is érkeztünk a sulihoz.  Gyorsan kipattantam a kocsiból, és már viharoztam is be. A folyosón meg is láttam legjobb barátnőmet, aki már rohant felém, majd a nyakamba borult.

-          Megyünk a kórusba – ujjongott. Alig hittem neki. Megyünk? Ezt hogy érti?

Így kezdődött el az életem igazán…