2. fejezet

Valóság

Nah hát ide is elérkesztem nagy nehezen.
jó olvasást hozzá.

2 fejezet
Valóság

- Hiányoztam? – hüledeztem. – Nem is ismerlek.
- Szóval tényleg nem emlékszel. – kérdezte bánkódva. – Azt hittem legalább rám emlékszel.
- Elmondanád mire is kellene emlékeznem? – a hirtelen kifakadásom még engem is megrémített,de nem tudtam fékezni magam.
Egyszerre túl sok volt ez az egész. Az álom majd az igazi besétálása, és most ez. Túl sok volt az agyamnak. De volt valami más is. A tudatomban megjelent egy sorozatkép, de nagyon homályosan. Próbáltam jobban fókuszálni de nem lett a kép se fényesebb, se jobban kivehető. Csak az elmém zavarodott jobban össze. Halk szólongatás térített vissza a valóságba.
- Hallasz - tudakolta – mivel még be se mutatkoztam, vagyis nem ismersz fel… Edward Cullen vagyok, és kézrázás helyett (vagy amit szokás) megpuszilta az arcom. A vér az arcomba tódult és paprikavörös lettem, majd megnéztem hogy valaki figyel-e minket. Persze ö csak nagyot nevetet rajta.
- Angela – mondtam félszegen. Ezen csak nevetett. – Akkor elárulod hol találkoztunk már, vagy egyáltalán honnan ismersz? – nem akartam tolakodó lenni, de tudni akartam. Nem csak azért, mert ismert, annak ellenére hogy nekem fogalmam sem volt róla hogy ki ő, de az álmomból az arcképe nem hagyott nyugodni. Hogyan lehet hogy én nem ismerem, ő pedig régi barátok módjára üdvözöl, és kijelenti, hogy hiányoztam? Ráadásul még előtte nap róla is álmodtam. Próbáltam emlékezni rá a múltamba, de csak egy fejfájás volt rá az elmém válasza. Így hagytam a dolgot rá, hogy majd felvilágosítson róla.
- Látom nem tágítasz a dologtól – forgatta a szemeit. – Azért kicsit meglep a dolog, hogy semmire nem emlékszel. – ingatta a fejét. – Hol kezdjem?
- Az elején ha lehet. Hogy találkoztunk, honnan ismerjük egymást? – nem értettem, mért nem tudja egyszerűen elmondani.
- Oké. De nem itt szeretném. Ma délután át tudnál jönni hozzánk? – miközben egy perverz mosoly futott át az arcán.
- Öhm …. Akkor suli után találkozunk. Csak a címet mond meg. – tettem hozzá.
- Nem szükséges – vigyorgott – majd én elviszlek.
- De a kocsimmal mi lesz? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Majd a testvérem hazaviszi neked. – oldalra nézett, ahol a másik két új diák ült. A lány bólintott egyet, ami elég szokatlan volt, hiszen meg sem beszéltek semmit. Edward visszafordult, így én is elfordultam tőlük.
- Oké – egyeztem bele, de magamban kicsit furcsálltam a dolgot. Nem szoktam csak úgy beleegyezni, de úgy éreztem ezt kell tennem, és akkor végre megtudhatom ennek a történetnek a végét.
- Akkor ezt megbeszéltük. Iskola után a parkolóban várlak. – és ismét villantott egy csodás mosolyt.
Az óra hátralevő részében nem beszéltünk. Több óránk is közös volt, de mindig volt padtársam, így nem szóltunk egymáshoz, de sokszor figyeltem mit csinál, és rájöttem hogy az óra felében engem bámul. Ilyenkor az arcom piros színben pompázott és levegőt sokszor elfelejtettem venni. Persze ez mindenkinek feltűnt aki mellettem ült. Így még cikibb volt az egész. Az tanítás után elmentem ebédelni, majd kisétáltam a szabadba. Jól esett a friss levegő. Körbenéztem, de sehol nem láttam. Az iskola fél diákserege már épp hazaindulni készült. Ahogy kerestem a szememmel, egy kép furakodott a gondolataim fölé a fejemben. Egy fiú és egy lány volt rajta. Pontosabban a kicsi én és a pici Edward. Körülbelül 6 éves lehettem. Egy temetésen álltunk, pont ott, ahol anyu lett eltemetve. A kis én nagyon sírt, és ki akart sétálni a kapu, de egy fiú utána futott, és átölelte. Hirtelen az elmémbe egy csomó ismeretlen dolog furakodott. Egyből rájöttem, hogy ezek az én emlékeim voltak. Egymás után özönlöttek az ismeretlenebbnél ismeretlenebb foszlányok az eltitkolt életemből, és kezdett összeállni a kép.
Valóban ismertem, de nem értem mért történt, hogy elfelejtettem őt. Talán egy baleset? Igaz átéltem egy autóbalesetet, ami után kimaradt pár hét emlék, de azt nem tudom besűríteni ebbe az időbe.
- Szia – szólított meg valaki a hátam mögött.
- Jaj. A frászt hoztad rám. – fordultam Edward felé, nagyokat lélegezve.
- Minden oké? Olyan sápadt és fehér vagy. – kérdezte aggódva.
- Igen, persze. Megyünk? – tudakoltam.
- Aham - majd az autója felé irányította lépteinket.
Azt hittem rosszul látok. Egyenesen egy Volvo - hoz sétált. Ez mellett az én kocsim egy kis tragacs volt. Beszállt és kinyitotta a másik ajtót. Gyorsan beszálltam. Alig volt időm, ráadásul mire észbe kaptam már a városon kívül voltunk.
- Nah mit akarsz tudni? – puhatolózott.
- Mért nem emlékszek semmire? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.
- Pont a legbonyolultabbat? Oké. Még az óvodában találkoztunk először. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. – láttam rajta, hogy nehéz elkezdenie.
- Amikor kicsik voltunk, minden napot együtt töltöttünk, majd édesanyád halálával kezdődött ez az egész dolog. A temetés napján nagyon magadba fordultál. Azután a nap után alig találkoztunk, mindig ürügyet kerestél rá, hogy ne kelljen bárkivel is beszélned. Édesapád elakart vinni orvoshoz, de nagyon ellenkeztél. – a szomorúság kezdett kiülni az arcára. De nem szóltam bele. Kivártam a végét.
- Amikor kihívta az orvost annyira begurultál, hogy nyugtatót kellett beadnia. Megvizsgált , de semmi szokatlant nem talált, így maradtunk a hiányérzet és a sokk mellett. A doktor a sok törődést és odafigyelést ajánlotta, plusz pár gyógyszert, amit nem voltál hajlandó bevenni. Így kénytelenek voltunk az innivalódba tenni. Az állapotod nem javult egy év után sem. Kezdtem én is megijedni. A szüleim jobbnak látták, ha elköltözünk. Próbáltam lebeszélni őket, de hajthatatlanok voltak. Összecsomagoltuk a cuccainkat, és elköltöztük, de titokban leveleztem apukáddal. Elmondta, hogy az orvos rendszeresen járt hozzád, és gyógyszerekkel próbált segíteni az állapotodon. Egyre javultak a gondjaid. Már amikor kinn játszottál és beszélgettél, azt hittük nem lesz gond. Sok év telt el. De volt egy bökkenő a gyógyulásodba. Valahogy pár dolog kimaradt az emlékeidből. Igaz, fokozatosan múlt el az anyukád iránt érzett hiányérzet, de a régi barátaid elfelejtetted. Azok, akik közel voltak hozzád, nem vették észre, de amikor édesapád mondott felőlem dolgokat, nem emlékeztél, de sokszor volt rémálmod, amibe a nevemet ordítottad. Senki nem értette mi a baj veled. Még az orvosok sem tudtak magyarázatot adni rá. – látszott a hangjába a szomorúság.
- Majd kitalálta, hogy Visszakellene jönnöm, és akkor talán ismét emlékeznél rám, hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és azóta nem volt rendes barátod.
- Huh – hirtelen ennyit voltam képes kinyögni.
- Gondolom, hogy most nehéz neked, megértem. – tényleg érezhető volt a hangjában a megértés.
Észrevettem, hogy annyira elmerültem a gondolataim, hogy már meg is érkeztünk. Edward már nyitotta nekem a kocsi ajtót, de amikor kinyitotta, és ki akartam szállni a lábaim összecsuklottak. A világ forgott, a fejem zúgott. Egyszer csak a földet éreztem magam alatt. Valaki sikított, és mellém ugrott. Hiába szólongatott, nem tudtam válaszolni.