Álom vagy valóság 1 fejezet

1 fejezet
hát egy kicsit rövid lett, de majd igyekszem.
komikat lécci irjatok


Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sikeres leszek az életben. Mindig is egy kicsi házról álmodoztam, még régen a barátnőimmel, tele gyerekekkel, körös-körül sok virággal és persze álmaim férfival. Azok a sok gyermeki gondolatok még most is előjönnek néha a fejemben, mint valami képkockaszerű mozifilm. De ugorjunk vissza a jelenhez.

16 éves vagyok. Nem mondom, hogy valami szépségkirálynő, de nem vagyok csúf béka sem.
Karcsú, hosszú szőke hajú lány. Angelának hívnak. Csak egy szimpla közönséges név, de nekem tetszik, mivel még édesanyám választotta a születésemkor. Sajnos már nem él, így kizárásos alapon apummal élek. Ki hogy hiszi, nem rossz az ember apukájával élni, mivel nem lóg a nyakadon. Igaz sokat dolgozik.
Az egész történet onnantól kezdődik, hogy beléptem a közép suli ajtaján. Odaszáguldoztam az eligazító pulthoz, ahol egy apró mosolygós nő fogadott. Elmagyaráztam neki, hogy beiratkozni jöttem, mire egy köteg papírt adott, hogy töltsem ki. Miután átrágtam magam a kupacon, egy kis útbaigazítás után elindultam az első órámra. Kb óra közepe lehetett, amikor bekopogtam a terembe. A tanár épp a táblára írt, és eléggé mérgesnek látszott, így nem nagyon firtattam a bemutatkozást, inkább letettem gyorsan a lapot az asztalára, és elmentem helyet keresni. Leültem egy teljesen szabad padhoz. Amikor körülnéztem, minden szem rám szegeződött, de csak kis idő után esett le a dolog, hogy senki nem tudja ki vagyok, vagy mit keresek itt. Végül is nem az én hibám, hanem a tanáré. Ő nem mutatott be, sőt, még csak nem is figyelt rám. Így már alap, hogy nem volt szimpatikus. Akkor mit várjak a többi tanártól, vagy az iskolától?
Már csak a suli végét vártam. Csendben végig ültem az órákat. A vége felé kezdett egész jól alakulni a napom. Beszéltem pár emberrel, de a nevükre nem emlékszem. Majd ebéd után gyorsan hazamentem. Benn a lakásban ledobáltam a cuccaim, leckét csináltam, majd ráestem az ágyra, ahol azonnal el is aludtam. Érdekes álmom volt. Egy fiú szerepelt benne. De nem átlagos fiúként. Bronzbarna haja és barna szeme eszméletlenül csillogott a fényben, ahogy a nap rásütött. Fehér bőre mintha itt-ott csillogott volna, és az illatát már messziről is éreztem. Plusz ahogy ment, az valami elképesztő. Még egy főbb modell is irigykedne rá, ha meglátná. Az alak elindult az ajtóból az osztályterembe, a tanár hívó szava nélkül. De nem volt egyedül. Mögötte egy kb 16 éves szökésbarna hajú fiú és egy én korú lány sétált be. Nagyon hasonlítottak egymásra, mégis volt valami különböző bennük. A barnahajú elindult a sorok között, és megállt előttem. Rám mosolygott, majd szó nélkül leült az üres székre mellém.
Hirtelen riadtam fel álmomból. Furcsán éreztem magam, mert az álom még mindig ott kavargott a fejemben, de nem úgy, mint egy átlagos képzelgés, hanem valóságos és élettel teli gondolatokban. Valahogy nem hagyott nyugodni a fiú csodaszép arca és a mosolya. Reggelig csak forgolódtam az ágyban, még azt is hallottam amikor apa elment dolgozni. Nagy nehezen összepakoltam, és szaladtam le reggelizni, de közben elkezdett csörögni a telefonom.
- Ohh… bakker, nyolc óra van. Elkések az iskolából. - Majd gyorsan szaladtam a kocsihoz. Azt hittem nem érek oda, de mázlim volt, mert pont akkor lépett ki a tanár a folyosóra, így gyorsan befutottam a terembe.
- Álljatok fel - invitálta az osztályt a pedagógus, amikor belépett, majd leülés után elkezdte magyarázni a lecke megoldását.

Egy unalmas óra kezdődött. Kb a tizenötödik percénél, már mindenki csak beszélgetett, rajzolt, vagy épp a másikat piszkálta. Némán bámultam őket. De egy érzés nem hagyott nyugodni. Az álombeli fiú arcképe most is a fejembe kavargott, és azt keltette bennem hogy már találkoztam vele, csak nem emlékszem mikor, és hol. A mélázásomból egy halk kopogás riasztott fel. Kinyílt az ajtó, és egy fej kukkantott be rajta. A szívem vad kalapálásba kezdett az alak felismerése után.
- Ez nem lehet igaz – motyogtam magamba. – Csak képzelődöm.
De az ajtó kinyílt, és a jövevényt két másik alak követte. Egy fiú és egy lány. Mind hasonlítottak egymásra: fehér bőr, a mozgásuk, csillogó szem és haj. A felismerés és a szédülés egyszerre ért el. A gyomrom émelyegni kezdett, mikor az első fiú elkezdett sétálni a padok között, mögötte a két másik emberrel. Pont az én asztalom előtt állt meg. Végig nézett rajtam, és elmosolyodott. Mintha rég óta barátok lettünk volna, fogta magát és lehuppant a mellettem lévő üres székre. Az illata megcsapott ahogy az ablakon friss levegő jött be. A tanár megint nem méltatta őket egy szóra sem, de a sutyorgásra és a sok kis viháncoló csaj nevetésére felriadt a mondandójából, és az érkezők felé küldött egy „látom hogy megérkeztetek, de nem kell nagy felhajtást csinálni belőle, üljetek le” féle pillantást. Az érkezők vették a lapot, és a másik kettő diák is leült egy szabad padhoz. Halk hangot hallottam mellőlem.
- Szia – mondta a padtársam mosolygás közben.
Ki akartam szorítani a számon egy „szia”-t, de nem jött össze. Az ajkaim nem engedelmeskedtek, csak bámultam és néztem az aranybarna szemekbe.
- Pont olyan vagy mint régen – súgta. – De ennek örülök. Hiányoztál.