3. fejezet

nah hát kész a kövi, elöbb mint gondoltam
légyszi aki olvassa az irjon komit is
köszi
jó olvasást


Jövő reményei

Nem tudom, meddig voltam a földön, mire valaki odajött hozzám, és felkapott. Nem tudtam azonosítani, nem ismertem fel, habár nem is csoda, csukott szemekkel. Szólongatott, de a válaszra nem tudtam kinyitni a szám. Éreztem egy hűvös kezet az enyémen, ami határozottan jólesett, majd elnyomott az álom, és mély, tudatlan álomba merültem.
Egy tiszta fehér szobában ébredtem, amiből áradt a fertőtlenítő, és a tipikus kórházi szag. Lassan kinyitottam a szemem, és egy arc volt az első, amit megláttam. A személy mosolygott, látszólag nagyon örült valaminek, de a szeme alatti karikákból ítélve nagyon fáradt volt.
- Szia. – Mosolya még szélesebb lett, még a fogai is tisztára látszottak. Ettől a kápráztató mosolytól valami oknál fogva megnyugodtam, és hirtelen elfelejtettem, hogy hol is vagyok, de egy nővér csoszogott be unottan.
- Látom felébredtél. Mindjárt hívom az orvost – tudatta velem, majd gyorsan ki is ment.
- Mért vagyok itt? – csúszott ki az első értelmes mondat a számon.
- Hát… öhm. Amikor beszéltünk, és szálltál ki a kocsiból, elájultál és elég szépen beverted a fejed, ami kisebb sérülésekkel járt – mondta gyorsan.
- Milyenek a sérüléseim? – kérdeztem, mert semmi extrém dolgot nem észleltem hogy fájt volna, vagy be lenne kötve.
- Egy kisebb koponyatörés és agyrázkódás. – forgatta a szemeit.
- Úristen, hozom a formám. És meddig kell benn maradnom? – faggatóztam tovább.
- Azt hiszem, hogy ma már hazaengednek – mosolygott.
Közben bejött a szobába egy orvos is. Odajött az ágyhoz, és megemelte a fejem. Hátul a koponyámnál, amikor hozzáért a keze, éreztem hogy valami gézszerűséghez ért, nem a hajamhoz. Az emeléstől kicsit fájni kezdett a nyakam, ami miatt felszisszentem. A doktor mindjárt a nyakamat kezdte végigmérni. Amikor végzett visszatette a fejem a párnára, és hozzám fordult.
- A fejsérülésed már kezd gyógyulni, a nyakad viszont még jó ideig fájni fog – közölte a híreket. – De azt hiszem, hogy este már hazamehetsz. Édesapád kint vár. Mindjárt beküldöm.
- Köszönöm. – Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

Két percbe se telt bele, apu viharzott be az ajtón, és egyenesen az ágyamhoz ugrott. Azt hittem ledőlünk együtt a földre, de még időben leszállt róla. Kisebb aggódási és kérdésözön között megkérdezte az egyik közel eső orvost a hazamenetelemet illetően. Így fél óra múlva, már a kocsiba csücsültünk, és hazafelé vettük az irányt. Az egyetlen fura az volt, hogy Edward is ott gubbasztott mellettem a hátsó ülésen. Igaz, egy szót sem szólt, de ott volt, és ez épp elég volt, hogy elgondolkozzam mi is történt a ködös múltamba. A képek egyre színesebbek és valóságosak voltak, és szinte minden kis darabjuk a helyére került, így teljes volt a múltam eltűnt darabja is. A homokozós részek, a családi nyaralások, amiket mindig velük tervezgettük, és együtt mentünk, az óvodai évek, esős vagy épp meleg, forró napok. Minden olyan mesésnek tűnt, mégis ott volt az emlékek között a rossz is belekeveredve. Édesanyám arcképe, és mosolya volt a legszebb közöttük. A szemembe könnyek szöktek, és kezdtem ismét szédülni. Próbáltam elterelni a figyelmemet. Apu épp elkezdett beszélni Edwarddal, így ez pont kapóra jött. Furcsa volt látni, hogy tényleg milyen jó viszonyba voltak, az idő és az elmúlt évek után is. Nehéz volt elhinni, de jó volt látni aput, hogy ilyen sokat beszél, és közben még mosolyog is. Az utóbbi időben, vagyis anya halála óta nem sokat láttam nevetni. Általában bement dolgozni, és csak este beszéltem vele, de akkor is csak néha mosolygott. Nem az volt a baj, hogy nem szeretett volna, mert igenis törődött velem, csak látszott rajta, hogy néha nehezen dolgozza fel a tényeket. Mégis jó volt látni így.
A beszélgetésből kiszűrtem, hogy Edwardék ismét ide költöztek, ráadásul apa már meg is hívta őt vacsorára. Érdekes estének nézünk elébe. Apu bekanyarodott az autóval a kocsifelhajtóra. Észre sem vettem hogy megérkeztünk. Gyorsan kikászálódtam, és bementem a lakásba. Örültem az ismerős környezetnek. Olyan nyugtató volt. Felmentem az emeletre a szobámba, majd rádőltem az ágyra. A matrac jó nagyot süllyedt, pont ezt szerettem benne, mert olyan puha volt, és biztonságban éreztem magam.
Valahogy elaludhattam, mert amikor fölkeltem eléggé kómás fejem volt, és nem nagyon voltam még magamnál. Aztán kinyílt a szobaajtóm, és Edward lépett be rajta, vagyis csak bekukucskált. Gyorsan lecsuktam a szemeim, mert nem volt kedvem beszélni vele. Csendben vártam mikor megy ki, de nem hallottam ajtócsukódást, helyette egyszer csak ott termett előttem. Nem akartam kinyitni a szemeimet, nehogy észre vegye, hogy nem alszok, de a kíváncsiságom már nem bírta nagyon sokáig. Éreztem ahogy leül az ágyam szélére. Hallottam a szíve dobogását, ahogy egyre gyorsul. Egyre közelebb éreztem magam hozzá, mind addig amíg a leheletének az illatát meg nem éreztem az arcomon. A lélegzetem elállt, a szívem vad kalapálásba kezdett. De nem vette észre. Abban a pillanatba amint megéreztem az arcát az arcom fölött, nem ismertem megállást. Az ajkaimat az övére tapasztottam. A teste megfeszült igaz, de kis habozás után visszacsókolt.
Sosem éreztem ilyet még senki iránt sem, de a csókunk mintha visszahozta volna a régi időket, habár nem ugyanúgy. Éreztem, ahogy a szíve egyre jobban ver, és gyorsabban veszi a levegőt, mint ahogy én is. Apró mosoly táncolt a száján amikor felnézett rám. Nem tudtam ellenállni, visszamosolyogtam. Éreztem, hogy valami új dolog fog elkezdődni az életemben. Valami sokkal jobb, mint amire valaha is gondoltam.