Sziasztok
úgy gondolom, hogy így nem érdemes folytatnom.
abbahagyom az írást, mert mint látható vagy nem tetszik a töri, ami azzal jár hogy rosszul írok, vagy pedig alapból nem látogatják az oldit
mindenesetre köszönöm a 300 látogatót. és annak aki eddig olvasta.
az oldal így ma bezár, többet nem írok.
kellemes további életet:)
Kitty
2010. szeptember 29., szerda
2010. augusztus 10., kedd
7.fejezet
Sziasztok
nah hát ide is eljutottam
habár enm alami izgi
és sajna kpek sem jöttek össze, így ráto kbizom a fantáziálgatást
jó olvasást és lécci komikat
7.fejezet
Az a bizonyos pizsama parti….
Alice örvendezve várt a lépcső alján. Próbáltam rendesen lebotorkálni,de kicsit szokatlan volt ilyen rövid hálóingbe lépcsőt mászni. Sikeres leérkezésemkor fogva tartóm kérésére piruetteztem, hogy minden szemszögből átnézhessen, majd örömmámorba esve áradozzon arról, hogy milyen jól áll a ruha, amit én nagyon is cáfolni akartam. Sajnos nem sikerült, mivel átráncigált a nappaliba, és leültetett az egyik párnára.
- Na, és mit fogunk csinálni? – kérdeztem félénken.
- Hát nem is tudom. – kacsintott. – talán kezdhetnénk egy kis dekorálással. Lécci, had fessem ki a körmeidet – kérlelte, amire nem tudtam nemet mondani, így bólintottam egyet.
- Juj, köszi, köszi, köszi – ugrándozott, és kaptam egy nagy cuppanós puszit. A körömfestés abból állt, hogy leültem a kanapéra, és bekötött szemmel ücsörögtem, és vártam, amíg Alice befejezi a műalkotását. A végére kezdtem felhúzni magam, hogy mi ennek az értelme, de nem akartam elrontani a hangulatot.
- Kész – ujjongott, miközben levette a kendőt. Elképesztő látvány volt. A kezemen, azaz a körmeimen valami elképesztően szép minta díszelgett. A körmeim közepén arany színben egy rózsa csillogott, amit fekete körvonal vett körül.
- Ez csodálatos – mondtam, miközben az ujjaimat mozgattam, hogy minden szemszögből megcsodálhassam. – De hogy csináltad? – álmélkodtam.
- Maradjunk annyiban, hogy mivel vámpír vagyok, majdnem mindenre képes vagyok - kacsintott egyet.
- Hát így ésszerű. – gondoltam végig.
- Éhes vagy? – kapott a fejéhez.
- Egy kicsit. De nem lesz furcsa, hogy csak én eszek? Mert nem szeretek így egyedül enni – panaszkodtam.
- Erre is gondoltam, és mivel előre gondolkodtam, így együtt eszünk – mosolygott.
- Várj. Rosszul hallottam. Együtt eszünk? – tettem fel a kérdést, hiszen az egy kicsit furcsa lenne. Talán kinn fogunk enni? Kivitt egy asztalt, hogy majd én eszek ott, ő meg elmegy vadászni? Vagy, hogy gondolta? – söpört végig az agyamon a gondolatmenet.
- Jaj, ne legyél már ilyen – sopánkodott. – Carlise hozott egy kis vért az előző vadászadukból, így maradt még. És együtt tudunk enni, persze ha nem zavar, hogy vért iszok – incselkedett velem.
- Nem zavar. És nagyon jó ötlet.
Tényleg hálás voltam neki, hogy próbálta ezt a bulit minél jobban élethűre tervezni. Nála jobb barátnőt soha az életbe nem kívánhattam volna.
Pár perccel később, már az ebédlőben ültünk az asztalnál és ettünk. Esme nekem hamburgert, és sült krumplit készített, amit jóízűen ettem meg, míg mellettem Alice, viccesre fogva a dolgokat, egy pohárból szürcsölte a vért, egy eléggé kacskaringós szívószálból. Eléggé furcsa képet mutatott így, amin többször is elnevettük magunkat.
A vacsi befejezése után ismét áttértünk a kanapéra, ahol egy igen furcsa romantikus filmet néztünk meg. A történet a szokásos szálakon mozogtak. Volt egy lány, aki szerelmes lett egy fiúba, aki viszont szerette, de valami az útjukba állt, ezért összevesztek, majd a story végén sikerült kibékülniük, és happy end lett a vége. Nem volt rossz, csak már kívülről tudtam, hogy egyes részeknél mire lehet számítani. De sokat nevettünk, és ez volt a lényeg. Közben szó volt különféle másik dologról, de inkább a filmre koncentráltunk.
Sajnos a jó hangulat semmit nem tudott tenni az álmosságomon, így a film végére már majdnem elaludtam. Gyorsan közöltem Alice – szel, hogy én már nem bírom tovább, így rádőltem a vállára, és hagytam, hogy álomba zuhanjak.
Másnap reggel álmosan ébredtem, de a nap annyira besütött az üvegfalon, hogy képtelenség lett volna, ha vissza tudok aludni. Körbenéztem, és eszembe jutott a tegnap este. A kanapé előtt feküdtem, egy rakat párnán. Alice-t sehol sem láttam, ezért feltápászkodtam és felfedezőútra indultam. Az egész házat körbejártam, de sehol sem találtam. Fogtam magam és beviharoztam a fürdőben. Gyorsan lezuhanyoztam, nehogy előbb előkerüljön, és várnia kelljen rám. Kilépve a zuhanyfülkéből eszembe jutott, hogy a váltóruháim Edward szobájában vannak. Gyorsan át surrantam a folyosón, miközben átkoztam az eszem, hogy ilyen hülye vagyok. Miután meglettek, gondoltam nem megyek vissza a fürdőbe, úgysincs itthon senki. Lecsúsztattam a törölközőt a testemen, ami halkan landolt a padlón. Gyorsan felkaptam a fehérneműimet. Épp a pólómat akartam felvenni, amikor valaki benyitott a szobába. Az ajtó felé fordultam kezemben a pólómmal, amit még mindig nem vettem fel. A szemem találkozott egy aranyszínű szempárral.
Csak álltam ott fél meztelenül, és értetlenkedtem. Előttem Edward állat az ajtóban, keze még mindig a kilincsen volt, és engem nézett. Éreztem, ahogy az arcom lángokba borul, ezért lehajtottam a fejem.
- Becsuknád az ajtót – kértem, de csak ennyi jött ki a számon.
- Öhm.. – köszörülte meg a torkát - persze – motyogta.
- Köszi – akartam mondani, de hirtelen Edward termett előttem, és átölelt. Kezét az állam alá rakta, és felemelte, a még mindig lehajtott fejem. Lassan közeledett az arca az enyémhez, miközben végig a szemembe nézett. A pillantása vonzotta az enyémet, így nem tudtam másra figyelni. Majd mikor az ajkunk összeért, úgy éreztem, hogy ott helyben elolvadok.
nah hát ide is eljutottam
habár enm alami izgi
és sajna kpek sem jöttek össze, így ráto kbizom a fantáziálgatást
jó olvasást és lécci komikat
7.fejezet
Az a bizonyos pizsama parti….
Alice örvendezve várt a lépcső alján. Próbáltam rendesen lebotorkálni,de kicsit szokatlan volt ilyen rövid hálóingbe lépcsőt mászni. Sikeres leérkezésemkor fogva tartóm kérésére piruetteztem, hogy minden szemszögből átnézhessen, majd örömmámorba esve áradozzon arról, hogy milyen jól áll a ruha, amit én nagyon is cáfolni akartam. Sajnos nem sikerült, mivel átráncigált a nappaliba, és leültetett az egyik párnára.
- Na, és mit fogunk csinálni? – kérdeztem félénken.
- Hát nem is tudom. – kacsintott. – talán kezdhetnénk egy kis dekorálással. Lécci, had fessem ki a körmeidet – kérlelte, amire nem tudtam nemet mondani, így bólintottam egyet.
- Juj, köszi, köszi, köszi – ugrándozott, és kaptam egy nagy cuppanós puszit. A körömfestés abból állt, hogy leültem a kanapéra, és bekötött szemmel ücsörögtem, és vártam, amíg Alice befejezi a műalkotását. A végére kezdtem felhúzni magam, hogy mi ennek az értelme, de nem akartam elrontani a hangulatot.
- Kész – ujjongott, miközben levette a kendőt. Elképesztő látvány volt. A kezemen, azaz a körmeimen valami elképesztően szép minta díszelgett. A körmeim közepén arany színben egy rózsa csillogott, amit fekete körvonal vett körül.
- Ez csodálatos – mondtam, miközben az ujjaimat mozgattam, hogy minden szemszögből megcsodálhassam. – De hogy csináltad? – álmélkodtam.
- Maradjunk annyiban, hogy mivel vámpír vagyok, majdnem mindenre képes vagyok - kacsintott egyet.
- Hát így ésszerű. – gondoltam végig.
- Éhes vagy? – kapott a fejéhez.
- Egy kicsit. De nem lesz furcsa, hogy csak én eszek? Mert nem szeretek így egyedül enni – panaszkodtam.
- Erre is gondoltam, és mivel előre gondolkodtam, így együtt eszünk – mosolygott.
- Várj. Rosszul hallottam. Együtt eszünk? – tettem fel a kérdést, hiszen az egy kicsit furcsa lenne. Talán kinn fogunk enni? Kivitt egy asztalt, hogy majd én eszek ott, ő meg elmegy vadászni? Vagy, hogy gondolta? – söpört végig az agyamon a gondolatmenet.
- Jaj, ne legyél már ilyen – sopánkodott. – Carlise hozott egy kis vért az előző vadászadukból, így maradt még. És együtt tudunk enni, persze ha nem zavar, hogy vért iszok – incselkedett velem.
- Nem zavar. És nagyon jó ötlet.
Tényleg hálás voltam neki, hogy próbálta ezt a bulit minél jobban élethűre tervezni. Nála jobb barátnőt soha az életbe nem kívánhattam volna.
Pár perccel később, már az ebédlőben ültünk az asztalnál és ettünk. Esme nekem hamburgert, és sült krumplit készített, amit jóízűen ettem meg, míg mellettem Alice, viccesre fogva a dolgokat, egy pohárból szürcsölte a vért, egy eléggé kacskaringós szívószálból. Eléggé furcsa képet mutatott így, amin többször is elnevettük magunkat.
A vacsi befejezése után ismét áttértünk a kanapéra, ahol egy igen furcsa romantikus filmet néztünk meg. A történet a szokásos szálakon mozogtak. Volt egy lány, aki szerelmes lett egy fiúba, aki viszont szerette, de valami az útjukba állt, ezért összevesztek, majd a story végén sikerült kibékülniük, és happy end lett a vége. Nem volt rossz, csak már kívülről tudtam, hogy egyes részeknél mire lehet számítani. De sokat nevettünk, és ez volt a lényeg. Közben szó volt különféle másik dologról, de inkább a filmre koncentráltunk.
Sajnos a jó hangulat semmit nem tudott tenni az álmosságomon, így a film végére már majdnem elaludtam. Gyorsan közöltem Alice – szel, hogy én már nem bírom tovább, így rádőltem a vállára, és hagytam, hogy álomba zuhanjak.
Másnap reggel álmosan ébredtem, de a nap annyira besütött az üvegfalon, hogy képtelenség lett volna, ha vissza tudok aludni. Körbenéztem, és eszembe jutott a tegnap este. A kanapé előtt feküdtem, egy rakat párnán. Alice-t sehol sem láttam, ezért feltápászkodtam és felfedezőútra indultam. Az egész házat körbejártam, de sehol sem találtam. Fogtam magam és beviharoztam a fürdőben. Gyorsan lezuhanyoztam, nehogy előbb előkerüljön, és várnia kelljen rám. Kilépve a zuhanyfülkéből eszembe jutott, hogy a váltóruháim Edward szobájában vannak. Gyorsan át surrantam a folyosón, miközben átkoztam az eszem, hogy ilyen hülye vagyok. Miután meglettek, gondoltam nem megyek vissza a fürdőbe, úgysincs itthon senki. Lecsúsztattam a törölközőt a testemen, ami halkan landolt a padlón. Gyorsan felkaptam a fehérneműimet. Épp a pólómat akartam felvenni, amikor valaki benyitott a szobába. Az ajtó felé fordultam kezemben a pólómmal, amit még mindig nem vettem fel. A szemem találkozott egy aranyszínű szempárral.
Csak álltam ott fél meztelenül, és értetlenkedtem. Előttem Edward állat az ajtóban, keze még mindig a kilincsen volt, és engem nézett. Éreztem, ahogy az arcom lángokba borul, ezért lehajtottam a fejem.
- Becsuknád az ajtót – kértem, de csak ennyi jött ki a számon.
- Öhm.. – köszörülte meg a torkát - persze – motyogta.
- Köszi – akartam mondani, de hirtelen Edward termett előttem, és átölelt. Kezét az állam alá rakta, és felemelte, a még mindig lehajtott fejem. Lassan közeledett az arca az enyémhez, miközben végig a szemembe nézett. A pillantása vonzotta az enyémet, így nem tudtam másra figyelni. Majd mikor az ajkunk összeért, úgy éreztem, hogy ott helyben elolvadok.
2010. augusztus 1., vasárnap
6. fejezet
6. fejezet
Huh. Ez a vámpírélet…
Furcsa volt egy csomó vámpírral együtt élni. De nem volt megszokhatatlan dolog. Ahogy egyre többet jártam át Edwardékhoz, kezdtem megszokni. Mindenki kedves volt. Úgy, mint egy rendes, átlagos család. Esme mindentől óvott mindenkit, mint egy gondoskodó édesanya. Emett, aki mindenből viccet csinált, és mindig rajtam röhögött, amikor elpirultam, vagy ha épp orra estem, vagy csak az én szórakoztatásommal töltötte az idejét. Carlise, aki bölcs, és kedves volt. Mint egy családban a családfő, bölcs és erős akaratú. Alice. Ő volt a legjobb barátnőm, amióta találkoztam vele. Egy kicsit szeleburdi, de a maga módján egy nagyon rendes lány. Habár sokszor idegesítő, és túl eleven. Nem is gondoltam, hogy egy vámpír is tud egy 5 éves szintjén élni. Csak az volt furcsa, hogy ilyen szellemi szinttel ellentétben a képessége viszont elképesztő volt. Látta a jövőt, amit nagyon jó dolognak találtam. Rosalie volt a legfurcsább. Nem sokat beszéltem vele, mert mindig, ha ránéztem, a szemei szikrákat szórtak, és hát elég ijesztő volt. Nem volt bátorságom megkérdezni tőle, hogy mi a baja velem, és Edwardot sem akartam ezzel nyaggatni. Nah meg még persze ott volt Jasper is. Csendes, és magába forduló. Nem sokszor beszéltem vele, de nem tűnt furcsának. Kivétel volt az ő képessége. Befolyásolni, és változtatni tudta az emberek érzéseit. Újnak számított a családban, gondolom nehéz még megszoknia, hogy egy ember járkál a lakásban, de ha valami bajom volt, rá mindig számíthattam, és tudtam, hogy jobb kedvem lesz. Amúgy sem sokat beszéltem velük. Rendesek voltak, de igazából nem hozzájuk jártam át, hanem többnyire Edwardhoz, és Alicehoz. Velük, és apuval egy teljes családot kaptam ismét, habár nem volt teljes, nem hozta vissza anyut, de így kezdett majdnem egészben hasonlítani rá. De részben ott volt Esme, aki mindig meghallgatott, és figyelt rám. Ebből a két otthonból lett az én teljes családom.
Egyik nap épp a kocsimban ültem, és Edwardék házához vezettem. Sosem tudtam igazán megjegyezni az utat. A ház annyira el volt dugva egy ösvényen belül. De még ha ezzel lett volna a baj, de nem, hanem az ösvény is el volt dugva. Most sem értem, hogy találják meg maguk a házukat. Csak ültem a volánnál, és hallgattam a rádióban a zenét. Amikor az ismerős földes úthoz értem, lekanyarodtam, és egyenesen a Cullen ház garázsáig mentem. Beparkoltam, majd kipattantam a kocsiból. Olyan hamar álltam fel, hogy a szédülés úgy tört rám, mint ahogy az óceánban a nagy hullámok sodorják az embereket szörfözés közben. Valószínűleg elestem volna, ha valaki nem kap el. Hátra fordultam, miközben egy alakot bámultam, aki majdnem meg szakadt a nevetésben. Emmett már majdnem a földön ült. De ez most valahogy nem érdekelt. A hátam mögött Edwardot láttam. Szemeit a bátyján tartotta, aki azonnal abbahagyta a fuldoklást, és bement a házba. Ezen már nekem kellett nevetnem. Olyan viccesek voltak ilyenkor, mint két testvér, akitől minden kitelik.
- Szia – köszöntem mosolyogva, majd megcsókoltam. Annyira örültem, hogy elszabadultam otthonról. Közeledtek a vizsgáim, és már nem bírtam a sok tanulást. Igaz hétvége jött, de nekem már az is hétvégének számított, ha egy délutánt nem kell végigmagolnom. Ma tulajdonképpen egy pizsamapartira voltam hivatalos Alice – nál. Ami nem is lett volna baj, ha meglenne a nagy filmnézés popcornnal , meg fiúkról dumálás, kaja közben. Majd az éjfél utáni alvás összeborulva, vagy földön feküdve. De ebből sajnos a kaja, és az alvás csak az én részemről volt normális. Kíváncsi leszek mi lesz a vége. Csak ne én legyek a vacsora. Nevettem magamon. Ez szerintem neki is feltűnhetett, mivel befelé menet megállt mellettem, és kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.
- Mi olyan vicces – kérdezte. Úgy szerettem ilyenkor az arckifejezését. Mintha annyira zavarná, hogy nem tudja mit gondolok. Habár ezt sokszor mondta már. Mivel ő olvas az emberek gondolataiban, csak az enyémben nem tud.
- Csak azon gondolkodtam, hogy is néz ki egy vámpír pizsama parti. Mert nem nagyon tudom elképzelni. – nevettem zavaromban, miközben a fejemben egy szobában, egy alvó, pontosabban horkoló vámpírcsapat alszik egybedőlve, egy fárasztó, dumcsizással eltöltött parti után.
- Én nem mondhatok semmit. - emelte fel a kezeit védekezően.
- Jól van. Akkor majd megtudom. – játszottam a jó kislány szerepét, mint aki megértette, hogy ebéd előtt nincs süti evés. De nem sok sikerrel.
Beértünk a házba, ahol hirtelen néztem egyet. A nappali teljesen máshogy nézett ki. A kanapé helyett egy kisebb ágy hevert, arany és fekete, rózsamintás huzattal. Körülötte fekete, és ismét arany mintás szőnyeg díszelgett sok párnával. A kisasztalt benn hagyták, de átrakták a másik oldalra és megpakolták egy csomó étellel. A plazmatévé még mindig a helyén volt. Azt hiszem, hogy csak az nem változott. Az ágyhoz közelítve találtam egy picike kis asztalt az ágy másik oldalán, amin a világ összes színéből álló körömlakk kiállítás sorakozott. A szám egész végig tátva lehetett, de csak most vettem észre, így gyorsan becsuktam.
- Nah, hogy tetszik – kérdezte Alice, miközben a lépcsőről ugrált lefele. Egy rövid, fekete hálóinget viselt, rajta egy arany még rövidebb köntös szerűséget, lazán megkötve a derekán. Annyira jól állt rajta. Mint valami modellen.
- Nagyon jó lett. De ez csak egy pizsama parti – emlékeztetem.
- Tudom. – mosolygott. – Akkor kezdjük is. – lelkendezett.. – Fiúk. Kifele. Most. - adta ki az utasításokat, mire a család összes többi tagja megjelent a lépcsőnél. Még Esme és Rosalie is. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől. Edward marad utoljára. Egy hosszú csók után, viszont ő is a többiek után ment. Féltem hátrafordulni Alice hoz, de kénytelen voltam.
- Hát elmentek. Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, félve a választól. Erre csak egy kacsintást kaptam.
- Először is, ezt vedd fel – dobott felém valami ruhának kinéző kupacot.
- Oké. – baktattam fel a lépcsőn. A fürdőbe érve, amikor föl akartam venni, észrevettem, hogy ugyanolyan hálóing, mint ami rajta is van. Nagyon örültem neki. Még egy ok, hogy a saját szemembe még rosszabbul nézzek ki mint ők. Gyorsan fölvettem, de ahogy belenéztem a tükörbe, el is ment a kedvem. Rajta ezerszer jobban ált.
- Kész vagy már? – kiabált fel. Vissza akartam szólni, de inkább hagytam. Így lelejtettem a lépcsőn, és szembe néztem a közeledő este közelségével, ami kiderült, nem is rossz, sőt…
Huh. Ez a vámpírélet…
Furcsa volt egy csomó vámpírral együtt élni. De nem volt megszokhatatlan dolog. Ahogy egyre többet jártam át Edwardékhoz, kezdtem megszokni. Mindenki kedves volt. Úgy, mint egy rendes, átlagos család. Esme mindentől óvott mindenkit, mint egy gondoskodó édesanya. Emett, aki mindenből viccet csinált, és mindig rajtam röhögött, amikor elpirultam, vagy ha épp orra estem, vagy csak az én szórakoztatásommal töltötte az idejét. Carlise, aki bölcs, és kedves volt. Mint egy családban a családfő, bölcs és erős akaratú. Alice. Ő volt a legjobb barátnőm, amióta találkoztam vele. Egy kicsit szeleburdi, de a maga módján egy nagyon rendes lány. Habár sokszor idegesítő, és túl eleven. Nem is gondoltam, hogy egy vámpír is tud egy 5 éves szintjén élni. Csak az volt furcsa, hogy ilyen szellemi szinttel ellentétben a képessége viszont elképesztő volt. Látta a jövőt, amit nagyon jó dolognak találtam. Rosalie volt a legfurcsább. Nem sokat beszéltem vele, mert mindig, ha ránéztem, a szemei szikrákat szórtak, és hát elég ijesztő volt. Nem volt bátorságom megkérdezni tőle, hogy mi a baja velem, és Edwardot sem akartam ezzel nyaggatni. Nah meg még persze ott volt Jasper is. Csendes, és magába forduló. Nem sokszor beszéltem vele, de nem tűnt furcsának. Kivétel volt az ő képessége. Befolyásolni, és változtatni tudta az emberek érzéseit. Újnak számított a családban, gondolom nehéz még megszoknia, hogy egy ember járkál a lakásban, de ha valami bajom volt, rá mindig számíthattam, és tudtam, hogy jobb kedvem lesz. Amúgy sem sokat beszéltem velük. Rendesek voltak, de igazából nem hozzájuk jártam át, hanem többnyire Edwardhoz, és Alicehoz. Velük, és apuval egy teljes családot kaptam ismét, habár nem volt teljes, nem hozta vissza anyut, de így kezdett majdnem egészben hasonlítani rá. De részben ott volt Esme, aki mindig meghallgatott, és figyelt rám. Ebből a két otthonból lett az én teljes családom.
Egyik nap épp a kocsimban ültem, és Edwardék házához vezettem. Sosem tudtam igazán megjegyezni az utat. A ház annyira el volt dugva egy ösvényen belül. De még ha ezzel lett volna a baj, de nem, hanem az ösvény is el volt dugva. Most sem értem, hogy találják meg maguk a házukat. Csak ültem a volánnál, és hallgattam a rádióban a zenét. Amikor az ismerős földes úthoz értem, lekanyarodtam, és egyenesen a Cullen ház garázsáig mentem. Beparkoltam, majd kipattantam a kocsiból. Olyan hamar álltam fel, hogy a szédülés úgy tört rám, mint ahogy az óceánban a nagy hullámok sodorják az embereket szörfözés közben. Valószínűleg elestem volna, ha valaki nem kap el. Hátra fordultam, miközben egy alakot bámultam, aki majdnem meg szakadt a nevetésben. Emmett már majdnem a földön ült. De ez most valahogy nem érdekelt. A hátam mögött Edwardot láttam. Szemeit a bátyján tartotta, aki azonnal abbahagyta a fuldoklást, és bement a házba. Ezen már nekem kellett nevetnem. Olyan viccesek voltak ilyenkor, mint két testvér, akitől minden kitelik.
- Szia – köszöntem mosolyogva, majd megcsókoltam. Annyira örültem, hogy elszabadultam otthonról. Közeledtek a vizsgáim, és már nem bírtam a sok tanulást. Igaz hétvége jött, de nekem már az is hétvégének számított, ha egy délutánt nem kell végigmagolnom. Ma tulajdonképpen egy pizsamapartira voltam hivatalos Alice – nál. Ami nem is lett volna baj, ha meglenne a nagy filmnézés popcornnal , meg fiúkról dumálás, kaja közben. Majd az éjfél utáni alvás összeborulva, vagy földön feküdve. De ebből sajnos a kaja, és az alvás csak az én részemről volt normális. Kíváncsi leszek mi lesz a vége. Csak ne én legyek a vacsora. Nevettem magamon. Ez szerintem neki is feltűnhetett, mivel befelé menet megállt mellettem, és kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.
- Mi olyan vicces – kérdezte. Úgy szerettem ilyenkor az arckifejezését. Mintha annyira zavarná, hogy nem tudja mit gondolok. Habár ezt sokszor mondta már. Mivel ő olvas az emberek gondolataiban, csak az enyémben nem tud.
- Csak azon gondolkodtam, hogy is néz ki egy vámpír pizsama parti. Mert nem nagyon tudom elképzelni. – nevettem zavaromban, miközben a fejemben egy szobában, egy alvó, pontosabban horkoló vámpírcsapat alszik egybedőlve, egy fárasztó, dumcsizással eltöltött parti után.
- Én nem mondhatok semmit. - emelte fel a kezeit védekezően.
- Jól van. Akkor majd megtudom. – játszottam a jó kislány szerepét, mint aki megértette, hogy ebéd előtt nincs süti evés. De nem sok sikerrel.
Beértünk a házba, ahol hirtelen néztem egyet. A nappali teljesen máshogy nézett ki. A kanapé helyett egy kisebb ágy hevert, arany és fekete, rózsamintás huzattal. Körülötte fekete, és ismét arany mintás szőnyeg díszelgett sok párnával. A kisasztalt benn hagyták, de átrakták a másik oldalra és megpakolták egy csomó étellel. A plazmatévé még mindig a helyén volt. Azt hiszem, hogy csak az nem változott. Az ágyhoz közelítve találtam egy picike kis asztalt az ágy másik oldalán, amin a világ összes színéből álló körömlakk kiállítás sorakozott. A szám egész végig tátva lehetett, de csak most vettem észre, így gyorsan becsuktam.
- Nah, hogy tetszik – kérdezte Alice, miközben a lépcsőről ugrált lefele. Egy rövid, fekete hálóinget viselt, rajta egy arany még rövidebb köntös szerűséget, lazán megkötve a derekán. Annyira jól állt rajta. Mint valami modellen.
- Nagyon jó lett. De ez csak egy pizsama parti – emlékeztetem.
- Tudom. – mosolygott. – Akkor kezdjük is. – lelkendezett.. – Fiúk. Kifele. Most. - adta ki az utasításokat, mire a család összes többi tagja megjelent a lépcsőnél. Még Esme és Rosalie is. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől. Edward marad utoljára. Egy hosszú csók után, viszont ő is a többiek után ment. Féltem hátrafordulni Alice hoz, de kénytelen voltam.
- Hát elmentek. Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, félve a választól. Erre csak egy kacsintást kaptam.
- Először is, ezt vedd fel – dobott felém valami ruhának kinéző kupacot.
- Oké. – baktattam fel a lépcsőn. A fürdőbe érve, amikor föl akartam venni, észrevettem, hogy ugyanolyan hálóing, mint ami rajta is van. Nagyon örültem neki. Még egy ok, hogy a saját szemembe még rosszabbul nézzek ki mint ők. Gyorsan fölvettem, de ahogy belenéztem a tükörbe, el is ment a kedvem. Rajta ezerszer jobban ált.
- Kész vagy már? – kiabált fel. Vissza akartam szólni, de inkább hagytam. Így lelejtettem a lépcsőn, és szembe néztem a közeledő este közelségével, ami kiderült, nem is rossz, sőt…
2010. július 7., szerda
Eclipse
sziasztok!
MIvel ez egy Twilight fajta fanfiction ezért köze van Stephanie Mayer által iródott könyvhöz, és a filmhez is. Én mindkettőt szeretem, és nemrég jelent meg a mozikban a harmadik rész. Tegnap előtt láttam. Nagyon jó volt. Nem szeretnék beszámolót irni, mivel ha valaki szereti az ugyis megnézte, aki nem ak meg ilyen oldalakat nme is látogat. Meg alapba véve sincs túl sok látogatója az oldalnak. A flmet itt le tudjátok tölteni:http://hotfile.com/dl/52187451/3c4f5a7/Twilight3.E2010.rar
egész jó minőség, de ez angol
ha valakinek kell felirta az irjon nekem e-mailt és elküldöm neki
a cimem:keiko16@citromail.hu
Az új fejezet nme tudom mikorra lesz kész
még sajnos nem volt időm elkezdeni
kellemes filmnézést és jó olvasást
MIvel ez egy Twilight fajta fanfiction ezért köze van Stephanie Mayer által iródott könyvhöz, és a filmhez is. Én mindkettőt szeretem, és nemrég jelent meg a mozikban a harmadik rész. Tegnap előtt láttam. Nagyon jó volt. Nem szeretnék beszámolót irni, mivel ha valaki szereti az ugyis megnézte, aki nem ak meg ilyen oldalakat nme is látogat. Meg alapba véve sincs túl sok látogatója az oldalnak. A flmet itt le tudjátok tölteni:http://hotfile.com/dl/52187451/3c4f5a7/Twilight3.E2010.rar
egész jó minőség, de ez angol
ha valakinek kell felirta az irjon nekem e-mailt és elküldöm neki
a cimem:keiko16@citromail.hu
Az új fejezet nme tudom mikorra lesz kész
még sajnos nem volt időm elkezdeni
kellemes filmnézést és jó olvasást
2010. július 1., csütörtök
5. fejezet
hát az uj feji elöbb elkészült mint gondoltam
szal jo olvasást mindenkinek
Tomkát sajnos nem értem el
de a tesom önként vállalkozott a javitásra szoval nagyon szépen köszönöm:)
remélem tetszik majd és lécci komikat
5. fejezet
Az igazság
Az igazság. Végre mikor már elértünk a ponthoz, hogy elmondja mi is rejtőzik titkolózásai mögött, már nem is akartam tudni. Ahogy rám nézett, és láttam fájdalmait a szemeiben, megijedtem. Mi lehet ennyire borzalmas? Más barátnő? De ezt róla nem tudnám elképzelni. Ő mindig ott volt mellettem, még a nehéz időkben is. Anyu halála, az azt követő időszakok, még vissza is jött, és újra életre keltette a családomat, ha anyut még nem is képes visszahozni. Nagyon sokat köszönhetek neki, talán épp ezért nem tudok róla rosszat elképzelni. De a szemei mindig valami olyat hoztak ki belőlem, amit sosem gondoltam. Megijesztett. Nem tudtam bele nézni. Féltem, hogyha belenézek, akkor mindennek vége. Őt így látni, felért egy újabb családtagom halálhírével. Mintha valami szörnyű hírt kellene közölnie, amit szégyell, vagy épp túl nehéz elárulnia. Egy féltve őrzött titok. Ami megváltoztatja az egész életét, ha valaki megtudja. Nem tudtam tétlenül ott állni előtte, amikor ő így szenved. Gyorsan leültem vele szembe.
- Milyen igazság? – kérdeztem, miközben leültem elé a szőnyegre. Kezdtem rosszul lenni. Valahol a szívemben kavargott, hogy inkább nem akarom tudni, de ugyanakkor a kíváncsiságom kerekedett felül.
- Azt, amiért mindig úgy szó nélkül eltűnök, és amiért semmit nem mondok róla – kezdte – de tudnod kell, hogy nem volt választásom, és nagyon sajnálom – mentegetőzött.
- Oké. Oké. Csak mond már. Elhiszem, hogy volt rá okod – a kíváncsiság már majdnem kifúrta az oldalamat, hogy megkapjam a válaszokat.
- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ha úgy adódna, hogy már nem akarsz velem lenni, én megértem, és tiszteletben tartom a választásod, ígérem. – ezt már majdnem sírva mondta, vagyis úgy látszott. Még sosem láttam sírni. Az arca teljesen megfeszült, még a kezei is ökölbe szorultak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az a nagy titok. Nagyon nagy titoknak kell lennie, mert még sosem láttam így.
- Kezdesz megrémíteni – jelentettem ki a fogaim közt kipréselve – értem amiket mondtál, és nem értem, hogy miért hagynálak el, hiszen te is tudod, hogy ez sosem fog megtörténni. – megfogtam az összekulcsolt kezeit, és nyomtam rá egy puszit. Hideg borzongás futott át kezein, ami fal fehér lett az erős szorítás miatt.
- Ne mondj olyat, amit lehet hogy nem tudsz betartani, mindamellett mégis remélem úgy lesz, ahogy te mondtad – mondta, már-már könyörögve.
- Ez az egy biztos – erősítettem meg – sosem foglak elhagyni. Nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőlem – kacsintottam rá, mire egy kisebb mosoly jelent meg a szája sarkában, amitől egy kicsit jobban is lettem – csak mond már, hogy mi a baj.
- Oké. Te akartad. Az egész onnan kezdődött, hogy Carlise és Esme nem a rendes szüleim. Örökbe fogadtak. Még kicsi koromban. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet. Ez nem is olyan fontos. Az igazi szüleimről semmit nem tudok, azon kívül, hogy gyilkosok, és hogy nem kellettem nekik. A gyilkosokat úgy értem, hogy embereket öltek, de nem a szokványos módon. A régi vámpíros legendák végig igazak voltak. Az én rendes szüleim vámpírok voltak. Úgymond ők teremtettek meg. Carlise mesélte, hogy kisbaba koromban találtak rám az erdőben, majdnem a halálomon. Ők befogadtak, és felneveltek. De volt pár dolog , ami nem stimmelt velem kapcsolatban. Én is vámpír voltam, épp úgy mint a rendes szüleim. Amikor Esme-ék megtaláltak, volt pár kitörésem, és őket is magamfajtává tettem. Ők mindig mondták, hogy nem az én hibám, de ezt csakis az életben maradásomnak köszönhetem. Ha akkor ott nem találnak rám, senkinek nem okoztam volna gondot. Most pedig mindenkire csak bajt hozok. A vámpírok, épp úgy mint a mesékben is, vért isznak. Ne érts félre, nem mindenki – magyarázta gyorsan. Gondolom látta hirtelen reakciómat. Folytatni akarta, ami látszott is rajta, de nekem teljesen elszállt az agyam. Ilyen butasággal előállni. És még azt is elvárja, hogy be is vegyem? Hát nagyot tévedett.
- Nah oké. Most csak szórakozol igaz – kérdeztem – mert ezt ugye csak viccnek szántad. Ilyen, hogy vámpírok nem léteznek. És ne akard beadni nekem, hogy te is egy vagy közülük. Ez még hülyeségnek is rossz- fakadtam ki tétlenségemből. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez áll a dolgok hátterében. Tényleg vámpír lenne? De hiszen nálunk is vacsorázott már, és az biztos, hogy nem vérrel kínáltuk. Egyre jobban kezdtem összezavarodni.
- Nem viccelek. Így igaz. Lehet, hogy hihetlennek hangzik, de kérlek hadd fejezzem be, és hadd értessem meg veled ezt az egészet – könyörgött. Valahogy ez mindig hatott rám, így most is bólintottam, valamint hallgattam tovább.
- Szóval mi nem ember véren élünk. Minél jobban próbálunk beilleszkedni az itteni környezethez. Ez nem is nehéz, de azért van pár dolog. Például ott az étel, amit ti esztek. Meg tudjuk enni, de nincs olyan kellemes íze, mint az állatvérnek. Csak így maradhatunk igazán életben, ha élni akarunk. Ha persze a létünk életnek nevezhető. Állati vérrel táplálkozunk, mert tudjuk, hogy milyen, ha már nem vagy ember, és senki nem érdemli meg, hogy ilyen sorsra jusson, vagy, hogy meghaljon. Van pár olyan terület ahol úgyis elszaporodtak az egyes állatfajok.
Ennyi körülbelül az én történetem. Megértem, ha nem akarsz többet látni, de fontos vagy a számomra, és tudnod kell, hogy sosem bántanálak.
A szavai tényleg igazian csengtek, még pár perccel később a fejemben is, mikor már befejezte. De nem tudtam elhinni az előbb mondottakat. Vagy nem akartam. Nem tudom. Egyrészt megijedtem, mert nem ilyen dologra gondoltam. Másrészt már kezdtem elfogadni, és beletörődni. Hiszen nem bántott egész életembe. Most sem tenné meg. A furcsaságok pedig tökéletesen beleillettek a körülötte levő furcsaságokba.
- Oké. Azt hiszem, szükségem van egy kis időre – jelentettem ki.
- Rendben. Megértem a döntésed. – hajtotta le a fejét. Ő megosztotta velem a legnagyobb titkát, és én mégis így viszonyulok hozzá. Hogy lehetek ilyen bunkó? Ismét csalódást okoztam neki. Nem bírtam így látni. Habár kicsit haragudtam, hogy ezt mindvégig eltitkolta, de végül is elmondta, és nem lehetett valami könnyű egész életében titkolni.
- Nézd – emeltem fel a fejét – nagyon köszönöm, hogy ezt mind elmondtad. És nem áll szándékomban itt hagyni. Sosem tenném. Szeretlek. Ez sosem fog változni.
A szemében hirtelen fény csillant, melyet még szinte sosem láttam. Az öröm már majdnem kicsordult az aranybarna szempárból. Ott kavargott a gyengédség, és a hála között. Kezdtem elveszni benne. Olyan volt, mint egy kaland túra. Egy túra, ahol mindenki nézelődik és csodálkozik a táj szépségében. Nem tudom meddig voltunk így. Csak néztük egymást. Az álmosság is felerősödött bennem. Az utolsó, amire emlékszek az egy csók volt. De nem a szokásos, hanem egy teljesen újfajta. Mintha ezzel ünnepelné, hogy a titok, már nem titok többé, és képes velem mindent megosztani. Ezzel a tudattal zuhantam az álmok édes melegébe, és otthonérzetébe.
szal jo olvasást mindenkinek
Tomkát sajnos nem értem el
de a tesom önként vállalkozott a javitásra szoval nagyon szépen köszönöm:)
remélem tetszik majd és lécci komikat
5. fejezet
Az igazság
Az igazság. Végre mikor már elértünk a ponthoz, hogy elmondja mi is rejtőzik titkolózásai mögött, már nem is akartam tudni. Ahogy rám nézett, és láttam fájdalmait a szemeiben, megijedtem. Mi lehet ennyire borzalmas? Más barátnő? De ezt róla nem tudnám elképzelni. Ő mindig ott volt mellettem, még a nehéz időkben is. Anyu halála, az azt követő időszakok, még vissza is jött, és újra életre keltette a családomat, ha anyut még nem is képes visszahozni. Nagyon sokat köszönhetek neki, talán épp ezért nem tudok róla rosszat elképzelni. De a szemei mindig valami olyat hoztak ki belőlem, amit sosem gondoltam. Megijesztett. Nem tudtam bele nézni. Féltem, hogyha belenézek, akkor mindennek vége. Őt így látni, felért egy újabb családtagom halálhírével. Mintha valami szörnyű hírt kellene közölnie, amit szégyell, vagy épp túl nehéz elárulnia. Egy féltve őrzött titok. Ami megváltoztatja az egész életét, ha valaki megtudja. Nem tudtam tétlenül ott állni előtte, amikor ő így szenved. Gyorsan leültem vele szembe.
- Milyen igazság? – kérdeztem, miközben leültem elé a szőnyegre. Kezdtem rosszul lenni. Valahol a szívemben kavargott, hogy inkább nem akarom tudni, de ugyanakkor a kíváncsiságom kerekedett felül.
- Azt, amiért mindig úgy szó nélkül eltűnök, és amiért semmit nem mondok róla – kezdte – de tudnod kell, hogy nem volt választásom, és nagyon sajnálom – mentegetőzött.
- Oké. Oké. Csak mond már. Elhiszem, hogy volt rá okod – a kíváncsiság már majdnem kifúrta az oldalamat, hogy megkapjam a válaszokat.
- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ha úgy adódna, hogy már nem akarsz velem lenni, én megértem, és tiszteletben tartom a választásod, ígérem. – ezt már majdnem sírva mondta, vagyis úgy látszott. Még sosem láttam sírni. Az arca teljesen megfeszült, még a kezei is ökölbe szorultak. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet az a nagy titok. Nagyon nagy titoknak kell lennie, mert még sosem láttam így.
- Kezdesz megrémíteni – jelentettem ki a fogaim közt kipréselve – értem amiket mondtál, és nem értem, hogy miért hagynálak el, hiszen te is tudod, hogy ez sosem fog megtörténni. – megfogtam az összekulcsolt kezeit, és nyomtam rá egy puszit. Hideg borzongás futott át kezein, ami fal fehér lett az erős szorítás miatt.
- Ne mondj olyat, amit lehet hogy nem tudsz betartani, mindamellett mégis remélem úgy lesz, ahogy te mondtad – mondta, már-már könyörögve.
- Ez az egy biztos – erősítettem meg – sosem foglak elhagyni. Nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőlem – kacsintottam rá, mire egy kisebb mosoly jelent meg a szája sarkában, amitől egy kicsit jobban is lettem – csak mond már, hogy mi a baj.
- Oké. Te akartad. Az egész onnan kezdődött, hogy Carlise és Esme nem a rendes szüleim. Örökbe fogadtak. Még kicsi koromban. De nem csak engem, hanem az összes testvéremet. Ez nem is olyan fontos. Az igazi szüleimről semmit nem tudok, azon kívül, hogy gyilkosok, és hogy nem kellettem nekik. A gyilkosokat úgy értem, hogy embereket öltek, de nem a szokványos módon. A régi vámpíros legendák végig igazak voltak. Az én rendes szüleim vámpírok voltak. Úgymond ők teremtettek meg. Carlise mesélte, hogy kisbaba koromban találtak rám az erdőben, majdnem a halálomon. Ők befogadtak, és felneveltek. De volt pár dolog , ami nem stimmelt velem kapcsolatban. Én is vámpír voltam, épp úgy mint a rendes szüleim. Amikor Esme-ék megtaláltak, volt pár kitörésem, és őket is magamfajtává tettem. Ők mindig mondták, hogy nem az én hibám, de ezt csakis az életben maradásomnak köszönhetem. Ha akkor ott nem találnak rám, senkinek nem okoztam volna gondot. Most pedig mindenkire csak bajt hozok. A vámpírok, épp úgy mint a mesékben is, vért isznak. Ne érts félre, nem mindenki – magyarázta gyorsan. Gondolom látta hirtelen reakciómat. Folytatni akarta, ami látszott is rajta, de nekem teljesen elszállt az agyam. Ilyen butasággal előállni. És még azt is elvárja, hogy be is vegyem? Hát nagyot tévedett.
- Nah oké. Most csak szórakozol igaz – kérdeztem – mert ezt ugye csak viccnek szántad. Ilyen, hogy vámpírok nem léteznek. És ne akard beadni nekem, hogy te is egy vagy közülük. Ez még hülyeségnek is rossz- fakadtam ki tétlenségemből. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez áll a dolgok hátterében. Tényleg vámpír lenne? De hiszen nálunk is vacsorázott már, és az biztos, hogy nem vérrel kínáltuk. Egyre jobban kezdtem összezavarodni.
- Nem viccelek. Így igaz. Lehet, hogy hihetlennek hangzik, de kérlek hadd fejezzem be, és hadd értessem meg veled ezt az egészet – könyörgött. Valahogy ez mindig hatott rám, így most is bólintottam, valamint hallgattam tovább.
- Szóval mi nem ember véren élünk. Minél jobban próbálunk beilleszkedni az itteni környezethez. Ez nem is nehéz, de azért van pár dolog. Például ott az étel, amit ti esztek. Meg tudjuk enni, de nincs olyan kellemes íze, mint az állatvérnek. Csak így maradhatunk igazán életben, ha élni akarunk. Ha persze a létünk életnek nevezhető. Állati vérrel táplálkozunk, mert tudjuk, hogy milyen, ha már nem vagy ember, és senki nem érdemli meg, hogy ilyen sorsra jusson, vagy, hogy meghaljon. Van pár olyan terület ahol úgyis elszaporodtak az egyes állatfajok.
Ennyi körülbelül az én történetem. Megértem, ha nem akarsz többet látni, de fontos vagy a számomra, és tudnod kell, hogy sosem bántanálak.
A szavai tényleg igazian csengtek, még pár perccel később a fejemben is, mikor már befejezte. De nem tudtam elhinni az előbb mondottakat. Vagy nem akartam. Nem tudom. Egyrészt megijedtem, mert nem ilyen dologra gondoltam. Másrészt már kezdtem elfogadni, és beletörődni. Hiszen nem bántott egész életembe. Most sem tenné meg. A furcsaságok pedig tökéletesen beleillettek a körülötte levő furcsaságokba.
- Oké. Azt hiszem, szükségem van egy kis időre – jelentettem ki.
- Rendben. Megértem a döntésed. – hajtotta le a fejét. Ő megosztotta velem a legnagyobb titkát, és én mégis így viszonyulok hozzá. Hogy lehetek ilyen bunkó? Ismét csalódást okoztam neki. Nem bírtam így látni. Habár kicsit haragudtam, hogy ezt mindvégig eltitkolta, de végül is elmondta, és nem lehetett valami könnyű egész életében titkolni.
- Nézd – emeltem fel a fejét – nagyon köszönöm, hogy ezt mind elmondtad. És nem áll szándékomban itt hagyni. Sosem tenném. Szeretlek. Ez sosem fog változni.
A szemében hirtelen fény csillant, melyet még szinte sosem láttam. Az öröm már majdnem kicsordult az aranybarna szempárból. Ott kavargott a gyengédség, és a hála között. Kezdtem elveszni benne. Olyan volt, mint egy kaland túra. Egy túra, ahol mindenki nézelődik és csodálkozik a táj szépségében. Nem tudom meddig voltunk így. Csak néztük egymást. Az álmosság is felerősödött bennem. Az utolsó, amire emlékszek az egy csók volt. De nem a szokásos, hanem egy teljesen újfajta. Mintha ezzel ünnepelné, hogy a titok, már nem titok többé, és képes velem mindent megosztani. Ezzel a tudattal zuhantam az álmok édes melegébe, és otthonérzetébe.
2010. június 29., kedd
4. fejezet
nos hát ehhez is elérkeztem nagy nehezen
köszönet tomkának aki még annak ellenére hogy Amerikában sütteti a hasát, képes volt hogy elolvassa és kijavitsa
szoval nagyon szépen köszönöm neki
még szeretném kérni hogy aki elolvassa az komit is irjon
köszike és jo olvasást
4. fejezet
A jelen örömei
Az után a csók után minden megváltozott. Végre éreztem hogy valaki ott van mellettem, és szeret. Teljes szívéből szeret. Sosem gondoltam, hogy pont ő belé fogok beleszeretni, és hogy ő belém. De megtörtént, és csak ez a lényeg. Edward szinte majdnem minden nap nálunk volt, aminek apu is nagyon örült. A családom kezdett újra a régihez hasonlítani. Egyik este épp vacsorát csináltam, amikor csöngettek. Tudtam hogy ki az, ezért szélsebesen futottam az ajtóhoz, és gyorsan kinyitottam. Ott állt ő, tetőtől talpig az, akit szerettem. Mosolya elképesztő volt, mint mindig. Szemei csillogtak ahogy meglátott. Ez volt ami a legjobban tetszett. A szemei. Olyan titokzatosak másokkal szemben, de amikor velem volt, mint egy nyitott könyv. És ha belenézek, az aranybarna szempár rabul ejt. A világ elhomályosul mellette, és csak rá tudok koncentrálni. Mélázásomból hirtelen egy hangos köszörülés ébresztett fel. Apu csörtetett le az emeletről, és minket nézett felvont szemöldökkel.
- Nem gondolod hogy be kellene engedned – kérdezte – a végén még megfázik. – folytatta a kérdést és kitört belőle a nevetés. Nem értettem mi olyan nevetséges. Aztán rájöttem, hogy már vagy 10 perce áll az ajtóban, amíg én bámulom. Én is elkezdtem nevetni, majd ő is csatlakozott. Beengedtem egy gyors bocsánatkérés között, amin ő persze csak nevetett. Gyorsan befejeztem a kaját, miközben megterítettem.
Vacsora közben nem esett túl sok szó, mindenki el volt foglalva az étellel. Még most is nehezen fogtam fel, hogy egy régi barátságból ez lett. A vacsora alatt folyton elkalandoztak a gondolataim másfele, de mindig ő volt a középpontba. Mintha nekem szánta volna a sors. Amikor apu és Edward végeztek, gyorsan összeszedtem a tányérokat és elmentem a konyhába. Felkaptam egy szivacsot és forró vizet öntöttem a mosogatóba, miközben a tányérokat tisztítottam. Hallottam, hogy a nappaliba valaki bekapcsolja a tv-t. Hirtelen egy kéz fonódott a csípőm köré, ami nagyon megijesztett. Ijedtemben felugrottam és sikítottam aminek a következmény az lett, hogy a lábamat bevertem, a tányér kiesett a kezemből, és hangos csörömpölés következtében a földre esett. Szerencsémre nem tört el.
- Basszus. – szitkozódtam magamba, miközben a mosogatós vizes habot szedtem le a pólómról.
- Bocsi, nem akartam – szabadkozott Edward és fölszedte a tányért a földről.
- Semmi gond. Csak elkalandoztak a gondolataim, és megijesztettél egy kicsit – mondtam, majd egy csókért hátrafordultam:
Hiába voltam nagyon is szerelmes, mindig feltűnt valami furcsaság rajta időközönként. Ahogy most hátrafordultam ismét láttam a szeme alatt a karikákat, amik lilás árnyalatban húzottak meg, és a szemei egyre kezdtek átmenni a méz barnából feketébe. Egy kissé mindig megijesztett ilyenkor a jelenléte. De nem ez volt a legfurcsább dolog benne, hanem az hogy volt amikor napokra elment csak úgy, és hiába hívtam, és kérdeztem rá hol van, a válasz mindig az volt hogy most nem ér rá. Ha pedig hazajött, nem akart róla beszélni.
Egyre jobban kezdtek aggasztani a kis kiruccanásai, vagy az hogy titkolózik. Nem szeretek Edwarddal veszekedni. Vagyis nem az hogy nem szeretek, hanem inkább nem tudok. Nem vagyok képes rá se haragudni, se összeveszni. Hallottam, hogy a nappaliba apu bekapcsolja a tv-t, és felhangosítja. Sosem értettem, hogy bírják végig nézni a hosszú értelmetlen meccseket, ahol vagy egymást püfölik, vagy a labdát rúgják szét. Amikor a tányérok már a helyükön voltak, tisztán és szárazon, én is bementem a nappaliba, de Edwardot sehol sem találtam. Fölfutottam a szobámba. Ö már az ágyon várt. Becsuktam az ajtót, amire felkapta a fejét. Furcsa tekintet nézett vissza rám, amikor ránéztem. A kín és a fájdalom keveréke. Még sosem láttam így őt. Gyorsan átszeltem a szobát az ágyig.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem könyörgően.
- Azt hiszem itt az ideje az igazságnak.– emelte rám a tekintetét. Az érzelmek gyorsan váltakoztak a szemében. A pár perccel ez előtti kínt és fájdalmat az elhatározottság váltotta föl. Éreztem, hogy most végre megtudhatom a választ a kérdéseimre.
köszönet tomkának aki még annak ellenére hogy Amerikában sütteti a hasát, képes volt hogy elolvassa és kijavitsa
szoval nagyon szépen köszönöm neki
még szeretném kérni hogy aki elolvassa az komit is irjon
köszike és jo olvasást
4. fejezet
A jelen örömei
Az után a csók után minden megváltozott. Végre éreztem hogy valaki ott van mellettem, és szeret. Teljes szívéből szeret. Sosem gondoltam, hogy pont ő belé fogok beleszeretni, és hogy ő belém. De megtörtént, és csak ez a lényeg. Edward szinte majdnem minden nap nálunk volt, aminek apu is nagyon örült. A családom kezdett újra a régihez hasonlítani. Egyik este épp vacsorát csináltam, amikor csöngettek. Tudtam hogy ki az, ezért szélsebesen futottam az ajtóhoz, és gyorsan kinyitottam. Ott állt ő, tetőtől talpig az, akit szerettem. Mosolya elképesztő volt, mint mindig. Szemei csillogtak ahogy meglátott. Ez volt ami a legjobban tetszett. A szemei. Olyan titokzatosak másokkal szemben, de amikor velem volt, mint egy nyitott könyv. És ha belenézek, az aranybarna szempár rabul ejt. A világ elhomályosul mellette, és csak rá tudok koncentrálni. Mélázásomból hirtelen egy hangos köszörülés ébresztett fel. Apu csörtetett le az emeletről, és minket nézett felvont szemöldökkel.
- Nem gondolod hogy be kellene engedned – kérdezte – a végén még megfázik. – folytatta a kérdést és kitört belőle a nevetés. Nem értettem mi olyan nevetséges. Aztán rájöttem, hogy már vagy 10 perce áll az ajtóban, amíg én bámulom. Én is elkezdtem nevetni, majd ő is csatlakozott. Beengedtem egy gyors bocsánatkérés között, amin ő persze csak nevetett. Gyorsan befejeztem a kaját, miközben megterítettem.
Vacsora közben nem esett túl sok szó, mindenki el volt foglalva az étellel. Még most is nehezen fogtam fel, hogy egy régi barátságból ez lett. A vacsora alatt folyton elkalandoztak a gondolataim másfele, de mindig ő volt a középpontba. Mintha nekem szánta volna a sors. Amikor apu és Edward végeztek, gyorsan összeszedtem a tányérokat és elmentem a konyhába. Felkaptam egy szivacsot és forró vizet öntöttem a mosogatóba, miközben a tányérokat tisztítottam. Hallottam, hogy a nappaliba valaki bekapcsolja a tv-t. Hirtelen egy kéz fonódott a csípőm köré, ami nagyon megijesztett. Ijedtemben felugrottam és sikítottam aminek a következmény az lett, hogy a lábamat bevertem, a tányér kiesett a kezemből, és hangos csörömpölés következtében a földre esett. Szerencsémre nem tört el.
- Basszus. – szitkozódtam magamba, miközben a mosogatós vizes habot szedtem le a pólómról.
- Bocsi, nem akartam – szabadkozott Edward és fölszedte a tányért a földről.
- Semmi gond. Csak elkalandoztak a gondolataim, és megijesztettél egy kicsit – mondtam, majd egy csókért hátrafordultam:
Hiába voltam nagyon is szerelmes, mindig feltűnt valami furcsaság rajta időközönként. Ahogy most hátrafordultam ismét láttam a szeme alatt a karikákat, amik lilás árnyalatban húzottak meg, és a szemei egyre kezdtek átmenni a méz barnából feketébe. Egy kissé mindig megijesztett ilyenkor a jelenléte. De nem ez volt a legfurcsább dolog benne, hanem az hogy volt amikor napokra elment csak úgy, és hiába hívtam, és kérdeztem rá hol van, a válasz mindig az volt hogy most nem ér rá. Ha pedig hazajött, nem akart róla beszélni.
Egyre jobban kezdtek aggasztani a kis kiruccanásai, vagy az hogy titkolózik. Nem szeretek Edwarddal veszekedni. Vagyis nem az hogy nem szeretek, hanem inkább nem tudok. Nem vagyok képes rá se haragudni, se összeveszni. Hallottam, hogy a nappaliba apu bekapcsolja a tv-t, és felhangosítja. Sosem értettem, hogy bírják végig nézni a hosszú értelmetlen meccseket, ahol vagy egymást püfölik, vagy a labdát rúgják szét. Amikor a tányérok már a helyükön voltak, tisztán és szárazon, én is bementem a nappaliba, de Edwardot sehol sem találtam. Fölfutottam a szobámba. Ö már az ágyon várt. Becsuktam az ajtót, amire felkapta a fejét. Furcsa tekintet nézett vissza rám, amikor ránéztem. A kín és a fájdalom keveréke. Még sosem láttam így őt. Gyorsan átszeltem a szobát az ágyig.
- Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem könyörgően.
- Azt hiszem itt az ideje az igazságnak.– emelte rám a tekintetét. Az érzelmek gyorsan váltakoztak a szemében. A pár perccel ez előtti kínt és fájdalmat az elhatározottság váltotta föl. Éreztem, hogy most végre megtudhatom a választ a kérdéseimre.
2010. június 2., szerda
3. fejezet
nah hát kész a kövi, elöbb mint gondoltam
légyszi aki olvassa az irjon komit is
köszi
jó olvasást
Jövő reményei
Nem tudom, meddig voltam a földön, mire valaki odajött hozzám, és felkapott. Nem tudtam azonosítani, nem ismertem fel, habár nem is csoda, csukott szemekkel. Szólongatott, de a válaszra nem tudtam kinyitni a szám. Éreztem egy hűvös kezet az enyémen, ami határozottan jólesett, majd elnyomott az álom, és mély, tudatlan álomba merültem.
Egy tiszta fehér szobában ébredtem, amiből áradt a fertőtlenítő, és a tipikus kórházi szag. Lassan kinyitottam a szemem, és egy arc volt az első, amit megláttam. A személy mosolygott, látszólag nagyon örült valaminek, de a szeme alatti karikákból ítélve nagyon fáradt volt.
- Szia. – Mosolya még szélesebb lett, még a fogai is tisztára látszottak. Ettől a kápráztató mosolytól valami oknál fogva megnyugodtam, és hirtelen elfelejtettem, hogy hol is vagyok, de egy nővér csoszogott be unottan.
- Látom felébredtél. Mindjárt hívom az orvost – tudatta velem, majd gyorsan ki is ment.
- Mért vagyok itt? – csúszott ki az első értelmes mondat a számon.
- Hát… öhm. Amikor beszéltünk, és szálltál ki a kocsiból, elájultál és elég szépen beverted a fejed, ami kisebb sérülésekkel járt – mondta gyorsan.
- Milyenek a sérüléseim? – kérdeztem, mert semmi extrém dolgot nem észleltem hogy fájt volna, vagy be lenne kötve.
- Egy kisebb koponyatörés és agyrázkódás. – forgatta a szemeit.
- Úristen, hozom a formám. És meddig kell benn maradnom? – faggatóztam tovább.
- Azt hiszem, hogy ma már hazaengednek – mosolygott.
Közben bejött a szobába egy orvos is. Odajött az ágyhoz, és megemelte a fejem. Hátul a koponyámnál, amikor hozzáért a keze, éreztem hogy valami gézszerűséghez ért, nem a hajamhoz. Az emeléstől kicsit fájni kezdett a nyakam, ami miatt felszisszentem. A doktor mindjárt a nyakamat kezdte végigmérni. Amikor végzett visszatette a fejem a párnára, és hozzám fordult.
- A fejsérülésed már kezd gyógyulni, a nyakad viszont még jó ideig fájni fog – közölte a híreket. – De azt hiszem, hogy este már hazamehetsz. Édesapád kint vár. Mindjárt beküldöm.
- Köszönöm. – Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
Két percbe se telt bele, apu viharzott be az ajtón, és egyenesen az ágyamhoz ugrott. Azt hittem ledőlünk együtt a földre, de még időben leszállt róla. Kisebb aggódási és kérdésözön között megkérdezte az egyik közel eső orvost a hazamenetelemet illetően. Így fél óra múlva, már a kocsiba csücsültünk, és hazafelé vettük az irányt. Az egyetlen fura az volt, hogy Edward is ott gubbasztott mellettem a hátsó ülésen. Igaz, egy szót sem szólt, de ott volt, és ez épp elég volt, hogy elgondolkozzam mi is történt a ködös múltamba. A képek egyre színesebbek és valóságosak voltak, és szinte minden kis darabjuk a helyére került, így teljes volt a múltam eltűnt darabja is. A homokozós részek, a családi nyaralások, amiket mindig velük tervezgettük, és együtt mentünk, az óvodai évek, esős vagy épp meleg, forró napok. Minden olyan mesésnek tűnt, mégis ott volt az emlékek között a rossz is belekeveredve. Édesanyám arcképe, és mosolya volt a legszebb közöttük. A szemembe könnyek szöktek, és kezdtem ismét szédülni. Próbáltam elterelni a figyelmemet. Apu épp elkezdett beszélni Edwarddal, így ez pont kapóra jött. Furcsa volt látni, hogy tényleg milyen jó viszonyba voltak, az idő és az elmúlt évek után is. Nehéz volt elhinni, de jó volt látni aput, hogy ilyen sokat beszél, és közben még mosolyog is. Az utóbbi időben, vagyis anya halála óta nem sokat láttam nevetni. Általában bement dolgozni, és csak este beszéltem vele, de akkor is csak néha mosolygott. Nem az volt a baj, hogy nem szeretett volna, mert igenis törődött velem, csak látszott rajta, hogy néha nehezen dolgozza fel a tényeket. Mégis jó volt látni így.
A beszélgetésből kiszűrtem, hogy Edwardék ismét ide költöztek, ráadásul apa már meg is hívta őt vacsorára. Érdekes estének nézünk elébe. Apu bekanyarodott az autóval a kocsifelhajtóra. Észre sem vettem hogy megérkeztünk. Gyorsan kikászálódtam, és bementem a lakásba. Örültem az ismerős környezetnek. Olyan nyugtató volt. Felmentem az emeletre a szobámba, majd rádőltem az ágyra. A matrac jó nagyot süllyedt, pont ezt szerettem benne, mert olyan puha volt, és biztonságban éreztem magam.
Valahogy elaludhattam, mert amikor fölkeltem eléggé kómás fejem volt, és nem nagyon voltam még magamnál. Aztán kinyílt a szobaajtóm, és Edward lépett be rajta, vagyis csak bekukucskált. Gyorsan lecsuktam a szemeim, mert nem volt kedvem beszélni vele. Csendben vártam mikor megy ki, de nem hallottam ajtócsukódást, helyette egyszer csak ott termett előttem. Nem akartam kinyitni a szemeimet, nehogy észre vegye, hogy nem alszok, de a kíváncsiságom már nem bírta nagyon sokáig. Éreztem ahogy leül az ágyam szélére. Hallottam a szíve dobogását, ahogy egyre gyorsul. Egyre közelebb éreztem magam hozzá, mind addig amíg a leheletének az illatát meg nem éreztem az arcomon. A lélegzetem elállt, a szívem vad kalapálásba kezdett. De nem vette észre. Abban a pillanatba amint megéreztem az arcát az arcom fölött, nem ismertem megállást. Az ajkaimat az övére tapasztottam. A teste megfeszült igaz, de kis habozás után visszacsókolt.
Sosem éreztem ilyet még senki iránt sem, de a csókunk mintha visszahozta volna a régi időket, habár nem ugyanúgy. Éreztem, ahogy a szíve egyre jobban ver, és gyorsabban veszi a levegőt, mint ahogy én is. Apró mosoly táncolt a száján amikor felnézett rám. Nem tudtam ellenállni, visszamosolyogtam. Éreztem, hogy valami új dolog fog elkezdődni az életemben. Valami sokkal jobb, mint amire valaha is gondoltam.
légyszi aki olvassa az irjon komit is
köszi
jó olvasást
Jövő reményei
Nem tudom, meddig voltam a földön, mire valaki odajött hozzám, és felkapott. Nem tudtam azonosítani, nem ismertem fel, habár nem is csoda, csukott szemekkel. Szólongatott, de a válaszra nem tudtam kinyitni a szám. Éreztem egy hűvös kezet az enyémen, ami határozottan jólesett, majd elnyomott az álom, és mély, tudatlan álomba merültem.
Egy tiszta fehér szobában ébredtem, amiből áradt a fertőtlenítő, és a tipikus kórházi szag. Lassan kinyitottam a szemem, és egy arc volt az első, amit megláttam. A személy mosolygott, látszólag nagyon örült valaminek, de a szeme alatti karikákból ítélve nagyon fáradt volt.
- Szia. – Mosolya még szélesebb lett, még a fogai is tisztára látszottak. Ettől a kápráztató mosolytól valami oknál fogva megnyugodtam, és hirtelen elfelejtettem, hogy hol is vagyok, de egy nővér csoszogott be unottan.
- Látom felébredtél. Mindjárt hívom az orvost – tudatta velem, majd gyorsan ki is ment.
- Mért vagyok itt? – csúszott ki az első értelmes mondat a számon.
- Hát… öhm. Amikor beszéltünk, és szálltál ki a kocsiból, elájultál és elég szépen beverted a fejed, ami kisebb sérülésekkel járt – mondta gyorsan.
- Milyenek a sérüléseim? – kérdeztem, mert semmi extrém dolgot nem észleltem hogy fájt volna, vagy be lenne kötve.
- Egy kisebb koponyatörés és agyrázkódás. – forgatta a szemeit.
- Úristen, hozom a formám. És meddig kell benn maradnom? – faggatóztam tovább.
- Azt hiszem, hogy ma már hazaengednek – mosolygott.
Közben bejött a szobába egy orvos is. Odajött az ágyhoz, és megemelte a fejem. Hátul a koponyámnál, amikor hozzáért a keze, éreztem hogy valami gézszerűséghez ért, nem a hajamhoz. Az emeléstől kicsit fájni kezdett a nyakam, ami miatt felszisszentem. A doktor mindjárt a nyakamat kezdte végigmérni. Amikor végzett visszatette a fejem a párnára, és hozzám fordult.
- A fejsérülésed már kezd gyógyulni, a nyakad viszont még jó ideig fájni fog – közölte a híreket. – De azt hiszem, hogy este már hazamehetsz. Édesapád kint vár. Mindjárt beküldöm.
- Köszönöm. – Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
Két percbe se telt bele, apu viharzott be az ajtón, és egyenesen az ágyamhoz ugrott. Azt hittem ledőlünk együtt a földre, de még időben leszállt róla. Kisebb aggódási és kérdésözön között megkérdezte az egyik közel eső orvost a hazamenetelemet illetően. Így fél óra múlva, már a kocsiba csücsültünk, és hazafelé vettük az irányt. Az egyetlen fura az volt, hogy Edward is ott gubbasztott mellettem a hátsó ülésen. Igaz, egy szót sem szólt, de ott volt, és ez épp elég volt, hogy elgondolkozzam mi is történt a ködös múltamba. A képek egyre színesebbek és valóságosak voltak, és szinte minden kis darabjuk a helyére került, így teljes volt a múltam eltűnt darabja is. A homokozós részek, a családi nyaralások, amiket mindig velük tervezgettük, és együtt mentünk, az óvodai évek, esős vagy épp meleg, forró napok. Minden olyan mesésnek tűnt, mégis ott volt az emlékek között a rossz is belekeveredve. Édesanyám arcképe, és mosolya volt a legszebb közöttük. A szemembe könnyek szöktek, és kezdtem ismét szédülni. Próbáltam elterelni a figyelmemet. Apu épp elkezdett beszélni Edwarddal, így ez pont kapóra jött. Furcsa volt látni, hogy tényleg milyen jó viszonyba voltak, az idő és az elmúlt évek után is. Nehéz volt elhinni, de jó volt látni aput, hogy ilyen sokat beszél, és közben még mosolyog is. Az utóbbi időben, vagyis anya halála óta nem sokat láttam nevetni. Általában bement dolgozni, és csak este beszéltem vele, de akkor is csak néha mosolygott. Nem az volt a baj, hogy nem szeretett volna, mert igenis törődött velem, csak látszott rajta, hogy néha nehezen dolgozza fel a tényeket. Mégis jó volt látni így.
A beszélgetésből kiszűrtem, hogy Edwardék ismét ide költöztek, ráadásul apa már meg is hívta őt vacsorára. Érdekes estének nézünk elébe. Apu bekanyarodott az autóval a kocsifelhajtóra. Észre sem vettem hogy megérkeztünk. Gyorsan kikászálódtam, és bementem a lakásba. Örültem az ismerős környezetnek. Olyan nyugtató volt. Felmentem az emeletre a szobámba, majd rádőltem az ágyra. A matrac jó nagyot süllyedt, pont ezt szerettem benne, mert olyan puha volt, és biztonságban éreztem magam.
Valahogy elaludhattam, mert amikor fölkeltem eléggé kómás fejem volt, és nem nagyon voltam még magamnál. Aztán kinyílt a szobaajtóm, és Edward lépett be rajta, vagyis csak bekukucskált. Gyorsan lecsuktam a szemeim, mert nem volt kedvem beszélni vele. Csendben vártam mikor megy ki, de nem hallottam ajtócsukódást, helyette egyszer csak ott termett előttem. Nem akartam kinyitni a szemeimet, nehogy észre vegye, hogy nem alszok, de a kíváncsiságom már nem bírta nagyon sokáig. Éreztem ahogy leül az ágyam szélére. Hallottam a szíve dobogását, ahogy egyre gyorsul. Egyre közelebb éreztem magam hozzá, mind addig amíg a leheletének az illatát meg nem éreztem az arcomon. A lélegzetem elállt, a szívem vad kalapálásba kezdett. De nem vette észre. Abban a pillanatba amint megéreztem az arcát az arcom fölött, nem ismertem megállást. Az ajkaimat az övére tapasztottam. A teste megfeszült igaz, de kis habozás után visszacsókolt.
Sosem éreztem ilyet még senki iránt sem, de a csókunk mintha visszahozta volna a régi időket, habár nem ugyanúgy. Éreztem, ahogy a szíve egyre jobban ver, és gyorsabban veszi a levegőt, mint ahogy én is. Apró mosoly táncolt a száján amikor felnézett rám. Nem tudtam ellenállni, visszamosolyogtam. Éreztem, hogy valami új dolog fog elkezdődni az életemben. Valami sokkal jobb, mint amire valaha is gondoltam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)